péntek, október 31, 2008

New York - 7. nap

Eljött a vasárnap, elôzô éjszaka már összepakoltuk a cuccainkat, csak az aprólék maradt ki, de az sem sokáig. Délelôtt még elgyalogoltunk a 2 sarokra lévô Think Coffe-ba, ahol csütörtök óta fogyasztottuk reggelinket (kiderült számomra, hogy a mogyoróvaj szar) és nyugiban elfogyasztottuk kávénkat/forró csokinkat és sajtkrémes bagel-ünket.

A szállásra visszatérve betuszkoltuk a kint maradt cuccokat Ági +1 táskájába és búcsút mondtunk átmeneti lakhelyünknek. Annyira nem töltöttünk ott sok idôt, az a hely úgy van kialakítva, hogy az ember NE AKARJON sok idôt ott tölteni. A nyílt tetejû szobák hang és hôszigetelése gyakorlatilag nulla volt, így majdnem minden hajnalban hallgathattuk a dán (vagy norvég) bulibôl hazatérô, rekedt hangon dörmögô diákokat a szomszéd szobából. Egyik hajnalban már majdnem elaludtam, mikor ezek újra merényletet követtek el a nyugodt pihenés ellen, ezért reflexbôl eleresztettem egy "Óóóó, kussoljatok má´ basszátok meg!" címû szösszenetet (nem ám Shut the fuck up!) és csodák-csodájára hatott! Elkussoltak! Utolsó esténk azért nem volt nyugodt, mert egy faszi a folyosó túlvégén beragadt a szobájába és próbálták kimenteni. WC-re akart menni és nagyon fájhatott a prosztatája emiatt, mert már nem volt fiatal. Persze ez is hajnalban, no comment.

Szóval 11-kor leléptünk, egy óra volt, míg kiértünk a JFK-re. Sok idônk volt még a becsekkolásig, gyanútlanul tekintettünk elôre az unalmas délutánra. Aztán felborult minden, de legfôképp az idegeink. Becsekkoláskor kiderült, hogy nincs meg a visszajegyünk. Egyikünknek sem! Igaz, ez már pár napja feltûnk nekünk is, de nem paráztunk, mert minden hivatalos papír, meg kód, meg tökömtudja mi minden megvolt, ami azt igazolta, hogy nekünk ott a helyünk a gépen. Csakhogy: mivel mi szabadjeggyel utaztunk, fel kellett mutatnunk a retúrjegyünket. Ha rendes utasok lettünk volna, akkor simán nyomtatnak nekünk egy jegyet és felszállunk, de mi "rendetlen" utasok voltunk. Ágival megegyeztünk abban, hogy Ferihegyen nem adták vissza azt a kis papírtokot, amiben a retúrjegyünk volt, a kiútra szóló jegy mellett. Akkor nem tûnt fel. Oké, egy picit mi is hibásak voltunk, figyelni kellett volna. De ha Józsi bácsi felmegy vidékrôl Ferihegyre, akkor szerintem joggal várja el az ott dolgozóktól, hogy tudják mit vesznek el és mit adnak vissza. (Kiderült amúgy, hogy nem mi voltunk az egyetlen "félrekezeltek".)

Nem térnék ki részleteiben az ezután következô két órára, legyen elég annyi, hogy elküldtek egy másik terminálra, ahol nem jártunk sikerrel, visszamentünk és próbáltuk rendezni sorainkat a magyar Malévos képviselônôvel. Eleinte mindenhol szabályokba ütköztünk, amelyek nem tették lehetôvé a felszállásunkat a gépre. Ági közben egy malévos kontaktjával tartotta a kapcsolatot mobilon. Csak hogy érezd: Magyarországon ekkor vasárnap este 9-10 volt. Amíg mindenki telefonált mindenhova, én sztoikus nyugalommal leültem a poggyászomra és Vonnegutot olvastam, készenlétbe tartva a bankkártyám, ugyanis az egyetlen potenciális lehetôség az lett volna, ha ott helyben megvesszük a jegyet, fejenként 640$-ért. Nem érdekelt a pénz, nem akartam kint maradni.

Végül megoldódott a probléma, de sajnos nem írhatom le a sztorit úgy, ahogy megtörtént, mert ezzel árthatok bizonyos embereknek és az sem jó, ha mindenki megtudja, hogy... A lényeg, hogy valaki felvállalta értünk a felelôsséget és kinyomtattak nekünk 2 jegyet, hogy engedjenek fel a gépre. Szinte nem akartam elhinni! 20 percünk volt beszállásig. (Személyesen elmondom a sztorit bárkinek, vagy MSN-en.)

A vámmentes területen úgy gondoltam, hogy mivel nem költöttem el kb. 300 ezer forintot repülôjegyre, megajándékozom magam. Vettem egy Oakley szemüveget 125$-ért, mert megérdemlem és mert kb 10 éve akarok venni egy Oakley-t. Erre már tényleg vigyázni fogok.

Hazarepültünk, a kaja nagyon rossz volt (spenótos tészta, broáááf), aludni nem tudtunk, talán ha nincs az a két óra izgalom... Reggel 7-kor újra magyar talaj volt a lábunk alatt, hamarosan újra szembesültünk a magyar valósággal (nem vicc, nagyon bünti volt).

Köszönet Áginak az élményért, soha nem felejtem el!

csütörtök, október 30, 2008

New York - 6. nap

Szombatra lájtosabb programot terveztünk, mivel addigra már csontig gyalogoltuk a talpainkat. Zöld területre vágytunk és mi lehetne ennél jobb helyszín, mint a Central Park? Persze ez sem ment egészen úgy, ahogy terveztük.

(Elôtte még megvettem öcsémnek az ajándékát, ami egy amerikai focilabda volt. NAGYON nehezen találtam olyan boltot, ahol árultak jó labdát: Times Square, ESPN sportbolt, csak itt. Viszont az eladócsajszi olan kedves volt, hogy majdhogynem flörtölt velem. Errôl ennyit, vissza szállás, labda letesz, irány a CP!)

Kapásból a metróra szállásnál elcsúsztak a dolgok, ugyanis nem figyeltünk és egy express vonatra szálltunk, ami elég ritkán áll meg. Így suhantunk el a W 72th Street mellett, ahol ki akartunk szállni, de csak a W 110th Street-en sikerült. Illetve nem teljesen, csak átszálltunk a visszafele induló szerelvényre, de ez is express volt és visszavitt oda, ahonnan elindultunk (W 59th Street). Elegünk lett a metróból (meg abból, hogy itt bénázunk) ezért a Parkon kívül folytattuk a sétát a felszínen a 72. utcáig. Sétában jók voltunk ugyebár. Az itteni bejáratnál található a Strawberry Fields, ami egy John Lennon emlékhely. Tudjátok, innen nem messze a háza elôtt lôtte le Lennon-t egy rajongója, Mark Chapman. Annyira rajongott érte, hogy megölte. Nooooormális? Úgy éreztem ez egy kötelezôen látogatandó hely, még akkor is, ha nem vagyok nagy JL rajongó. (Amúgy a bejárattal szemben áll a Dakota-ház, Lennon ex-lakhelye, ahonnan Yoko Ono a mai napig nem költözött ki.)

Ezután séta a Parkban, Shakespeare-kert, Belvedere kilátó, tavak, csónakok, kacsák, kocogók, bringások, szerelmespárok, madarak és mókusok mindenütt. Csak rendôrt nem láttunk, pedig a Central Park-nak van saját rendôrôrse is! Az eredeti tervek szerint múzeumba is el akartunk látogatni, de ez javarészt pénzhiány miatt kimaradt. Majd legközelebb. Szóval botorkáltunk már egy ideje, de aztán rámjött a "sárgaláz", azaz pisilnem kellett. Nem akartam eljátszani a bunkó turistát, meg amilyen mázlim nekem van, tuti akkor jött volna arra egy rendôr, amikor egy fa tövét öntözöm a farkammal. Ezért elhatároztuk, hogy keresünk egy WC-t. Nem volt könnyû, ugyanis a Parkban nem találtunk. A térképeken sehol nem jelölték, ezért kimásztunk a 80. utca magasságában a keleti oldalon a 5th és Lexington Avenue-k felé vendéglátóegységet keresni. (Késôbb kiderült, hogy kb 50 méterre mentünk el egy WC mellett, de tábla nem jelölte a helyét, csak 10 méterre az ajtótól. Gratulálok!)

Találtunk luxus ékszerütletet, bútorüzletet, szmoking és estélyi üzletet, meg csomó olyan boltot, ahol pillanatok alatt el tudnám verni az éves fizetésem sokszorosát. Kéremszépen, ez itt a gazdagnegyed. A sznobok egy négyzetméterre esô száma nagyon magas, néha az arcom kapartam az utcán sétálgató, arisztokrata tartású emberek semmitmondó és bájolgó beszélgetéseitôl. Ha gazdag leszek, nem akarok sznob geci lenni. Pont.

Gyorskajáldát és WC-t csak 30-35 utcányi séta után találtunk újra, addigra a hólyagom már fejméretûre dagadt. Ezúttal elnyomtam a hosszan elnyújtott hörgéssel vegyített sóhajomat, amit olyankor (is) szoktam kiadni, amikor már nagyon feszül a hólyagom és könnyítek magamon. Visszasétáltunk a Park elejéhez, ahol megkérdeztünk egy embert, hogy hol találunk normális gyorskaját, mire ô teli szájjal mondott valamit és irányba tettük magunkat. Végül egy Subway-ben kötöttünk ki, onnan pedig teli bendôvel visszatértünk a Parkba. 50 méter után találtam a sétány mellett egy üres pénztárcát, mindössze egy jogsi és egy hitelkártya volt benne. (Meg 2 dollár, de azt lenyúltam, mivel kb 6 dollárom volt összesen. Tudom, szégyen, de pár napja meg adakoztam 10 dollárt a Battery Parkban.) Feladatként tûztem ki, hogy találjunk egy rendôrt, de csak 1 óra múltán jártunk sikerrel. Odaadtam a brifkót, de nem mondtam semmit a 2 dollárról. Próbálták leírni a nevem, majdnem sikerült. Az egyik zsaruról kiderült, hogy magyar a barátnôje, 6 éve él vele odakünn és még magyar szavakat is tudott nekünk mondani! Eddig ô volt a 3. amerikai, aki tudta hol van Budapest.

Szóval a Parkban sokat sétáltunk, henyéltünk a pázsiton, volt valami kutyaverseny is, meg van ott állatkert és a Metropolitan Museum is itt található (ide mentünk volna). Van lehetôség, bringát, csónakot, hintót bérelni, van teniszpálya, baseball pálya, minden nagyon pálya bár nem éltünk egy lehetôséggel sem. Inkább csak sétáltunk és nézelôdtünk, tök jó volt!

Állítólag nem tanácsos este/éjszaka a Parkban maradni, ezt mi sem próbáltuk ki, szürkületkor kimásztunk a téglaházak közé az E 103th Street magasságában, ez már nincs messze a Harlemtôl. Ági parázott is rendesen, bár szerintem nem volt oka rá és ez is a New York élmény része, nem?

Mire beesteledett, megéheztünk, ezért úgy döntöttünk, hogy visszatérünk a 2 napja felfedezett olasz vendéglôbe. Utolsó, amerikában elfogyasztott vacsorám életem legjobb lasagne-je volt! Teli hassal és fájó lábakkal tértünk vissza a szállásra és kezdtünk el pakolni.

Vízköpôk megint

John Lennon emlékhely

Mókusból sok volt, de feketébôl csak egy

Megnéztem volna NY legnagyobb épülô templomát, de messze volt

vasárnap, október 26, 2008

New York - 5. nap

Pénteken jobbára Downtown-ban mászkáltunk, később a parton. Előző nap keveset kattintottam a Nikonnal, de ezt aznap pótóltam. Megejtettem egy mini foto-túrát a Brooklyn hídra, amíg Ági rám várt a City Hall Park kertjében és élvezte a napsütést. Remélem. Egészen fantasztikusak ezek a magas építmények, építészetileg mindenképp, és fotós szempontból egyaránt. Vissza kell jönni. 5-10 év múlva... Inkább 5 :)

A nap egy részét a South Street Seaport-on töltöttük, kerestük azt a komp-ot, amely elvisz Ellis Island-re. Bár nekem nem volt hozzá sok kedvem, és netes forrásom szerint a Szabadság-szobor meglátogatása nem igazán éri meg ár-érték arányban, végül nem oly nehezen beadtam a derekam. Végülis látnivaló:) A Battery Park-ban található jegyeladónál viszont kiderült, hogy Ellis Island zárva, nem adnak el több jegyet a kompra. Csak a Szabadság szobor jöhet szóba. Ok. Evvan.

Elkompoztunk Liberty Island-re. Itt nyújtózkodik 93 méter magasba a Szabadság szobor, amely talapzat nélkül amúgy 46 méter magas, hat méterrel magasabb az Egri Minaretnél. Képzeld oda! Azt kell mondjam, marha nagy flash volt egy rézből készült óriás francia nő lábai előtt heverni:) Körbesétáltuk a szobrot, majd a Manhattan felőli oldalon leültünk a padokra. Egy panorámát akartam készíteni és mivel információink szerint 6-kor indul az utolsó komp vissza, bőven volt időnk, nem siettünk sehova. Az állvány le volt téve elém, gép beállítva, csak a tökéletes fényeket vártam, percek kérdése volt. Ekkor jött néhány egyenruhás úriamber és mosolyogva kitessékeltek a szigetről, megpróbáltam őket meggyőzni, hogy adjanak egy percet és elmegyünk, hajthatatlanok voltak. Azt mondták a komp indul és nekünk mennünk kell. Egy idő után már nem mosolyogtak, úgyhogy elindultunk és utolsóként még lőttem egy sorozatot kézből, faszán elmosódott minden, tök ideg lettem. Csak nagy nehezen nyugodtam le. A komp indulására még 15 percet kellett várni. NA, erről ennyit.

Flatiron Building

Víztartály, mindenütt ott vannak

Pihenő sirály

New York - 4. nap

Csütörtökön elhatároztuk, hogy meglátogatunk pár olyan városrészt, amelyket leginkább amerikai sorozatokban lehet látni, így jutottunk el a Soho-ba és Greenwich Village-be. Előbb viszont elgyalogoltunk Little Italy-ba ebédelni, egy kis templomi kitérő után. Találtunk egy Casa Bella nevű vendéglőt a Mulberry és Hester street sarkán, melegen ajánlom minden New York-ba tévedő magyar turistának! Nagyon klassz olasz ételt szolgálnak fel, tipikus olasz vendéglő, pincérek nagyon jó arcok, egész nap Frank Sinatra szól! Ebéd után elindultunk a Soho-ba.

A Soho New York művésznegyede. Nagy az élet itt is, rengeteg ruhaüzlet, designer- designerruha bolt található itt és egy Apple Store is. Rucit nem vettünk, csak majdnem, de a legkomolyabb designerruhákat felsozakoztató helyen az árcudálótól hirtelen leesett a vérnyomásom és úgy döntöttem, hogy fölösleges tovább csorgatnom a nyálam. Pedig Áginak is bejött:) Az Apple Store-ban végül vettem a hugomnak egy iPod Shuffle-t, magamnak egy Kidrobot üzletben vettem egy 20 centi magas kifesthető-éjszaka fluoreszkáló designer toy-t. Ha kifestettem szólok! Tipikus nőként Ági is élt a lehetőségekkel és bevásárolt pár dolgot, többek közt 3 női táskát, amelyeket egy utcai árusnál alkudott le. Az egyik táskát anyukám kapta szülinapjára. Ment a kereskedés! Yeah!

Greenwich Village az a hely, ahol többek közt a Sex and the City karakterei is élnek. Kellemes környék, bár mi már este értünk oda. Feltűnt, hogy eddig sehol nem láttam homokos bárt, csak itt, de kapásból 3-at! Itt találtunk továbbá egy ölebekre specializálódott üzletet, az ölebtáska shop szerintem nem volt messze. Érzed, hogy mennyire a helyi célközönségre specializálódott ajánlat? Na mindegy. Innen visszatértünk a Times Square-hez vásárolni, majd haza! Jó turista voltam.

Street Art

Másfajta street art

Jó turisták

kedd, október 21, 2008

New York - 3. nap

Szerdán észak felé vettük az irányt és gyalog indultunk Uptown felé. Gyönyörű napsütésben indultunk el a reggelinket felkutatni, amit egy utcai pékárustól szereztünk be és egy kisebb toronyház tövében fogyasztottunk el, miközben a mellettünk ülő padnál egy szemmel láthatólag teljesen megzakkant (inkább őrült) alak ült egy sakktábla fölé hajolva, miközben egy füzetet babrált és a cigarettacsikkjeit igazgatta a tábla mellett. Weird... Az utunk keresztülvezetett az Astor Place-en, ahol minden nap piac volt, ide jópárszor visszatértünk és tök jó csecsebecséket szerváltunk az árusoktól. Innen már simán lehetett látni az Empire State Building-et és a Chrysler Building-et. A Madison Square-en található a háromszög alakú Flatiron Building, ami New York első felhőkarcolója, mellesleg a kedvenc épületem ebben a városban. A Chrysler Building vízköpői viszont a legjobb épületdísz, amit valaha láttam. Sőt, maga az épület is elegáns, tiszteletreméltó, szép!

Szerdánként 12:30-kor van egy ingyenes idegenvezetés a Grand Central Terminal-on, ami New York központi pályaudvara, hatalmas épület, építészeti remekmű stb. Ez a túra is két órás volt, szintén egy önkéntes tartotta, hihetetlen. A vezetőnk nagyszerű showman volt, volt egy kis arisztokratikus bája az egésznek!

A túra egészen lefárasztott, ezért egy kis tankolás után elindultunk felfedezni a Keleti 42. utca és a 3-5 Avenue-k környékét. Az esti programunk a Rockefeller Center tetejére szólt, a Top of the Rock-ra. Egy 70 emeletes épület, amelynek a tetején egy eléggé felkapott kilátó van. A neten szerzett információim szerint jobban megéri, mint az Empire State Buildingre felmenni, mert ez központibb helyen van és jobban belátni a várost. Ami nagyon felbaszta az idegrendszerem, az az állvány használatának a megtiltása volt. Erre vártam legjobban egész nap, hát kiló cuccot cipeltem órák óta, erre közlik, hogy odafenn nem nyithatom ki. Vagy egy órát eltöltöttünk odafenn, végignéztük a naplementét, néztük felülről a kivilágított várost, amit előző este Staten Islandről szemléltünk. Habár Áginak tériszonya van, a látvány elűzte belőle a félelmet (legalábbis nem pánikolt be). A turistákat két méter magas plexifal végi meg attól, hogy leessenek. (Ha jól tudom, az Empire State Building-en rács van, ami nem olyan vicces, hacsak nem akarunk rácsmintás képeket készíteni az egyik legfaszább urbánus panorámáról, ami létezik a Földön.)

A tetőn folyamatosan egymásnak adogatták az emberek a fényképezőgépeiket, hogy tipikus turistaképek ezrei szülessenek, ezúttal én is beadtam a derekam. Ekkor derült ki számomra, hogy a Nikont olyannyira csak manuálban használom, hogy fingom nincs a programokból, márpedig állvány hiányában épp jól jött az éjszakai mód, de az életben nem jutott volna eszembe, ha nem látom az egyik srác D80-ján bekapcsolva, mikor megkért, hogy fotózzam le a párjával. Legszívesebben a fejemet vertem volna a falba, de véres fejjel nem mutattam volna jól a képeken;) Egy ausztrál srác a kezembe nyomta a Nikon D90-jét, hogy örökítsem meg őt, miközben próbál természetesen mosolyogni természetellenes beállásban. A gép alapból birizgálta a fantáziám, és amikor kiderült, hogy ISO 1600-on olyan szép zajmentes képet készít éjszaka, hogy az agyam eldobom, erősen megfogalmazódott bennem, hogy a D80-as vázat a jövő év során lecserélem.

Valahogy végül sikerült megoldanom az állvány problémát és az épület kövére tettem le a gépet. Szinte harcolni kellett a jó helyekért! Egy szép panoráma tutira lesz.

A magasból visszamentünk az utcára és lelkiekben felkészültünk arra, hogy mindjárt meglátjuk a Times Square-t. Baszki, az a hely hatalmas... A londoni Picadilly Circus ehhez képest túró! Akkora a világosság a rengeteg fényreklámtól, hogy lazán lehet újságot olvasni, hatalmas tömeg, üzletek mindenütt, Szabadság szobor, Batman, Pókember imitátor, NYC szuvenírboltok, idegenvezetők ajánlják buszos túráikat, teljesen kész! Egy idő után nehéz megemészteni azt a rengeteg ingert, ami ér, nagyon intenzív élmény! Nem is bírtuk 20-30 percnél tovább, valahogy kikeveredtünk és elindultunk hazafelé a Broadway-n.

Gargoyles of Chrysler Building

Bazi nagy Hello Kitty

Grand Central Terminal főcsarnok

A képek feldolgozása folyamatban, lehet eltart 1-2 hétig, mire mindennel végzek. Addig csekkold néhanapján a Flikkeremet, ahova a legjobbakat feltöltöm.

hétfő, október 20, 2008

New York - 2. nap

New York és Budapest között 6 óra az eltérés, ezért az első pár napon elég erősen a jet lag hatása alatt álltunk. Ezt az időszakot használtuk ki arra, hogy lássuk a várost a reggeli órákban, a felkelő nap fényében. Meglehetősen rövid időszakról van szó, 1-1,5 óránál nem több (reggel 6 és fél 8 között), de érdekes volt látni ezt a bazi nagy várost szinte teljesen kihalt utcákkal, amikor szinte csak az újságkihordókkal, meg a kínai negyedben a korán ébredő halárusokkal és munkába igyekvővel, vagy onnan hazatérővel találkozhatunk. A séta első pihenőjén betértünk a Starbucks-ba, a kötelező reggeli kávéra Áginak ill. forró csokira nekem, mert nem iszom kávét. Ezután a Brooklyn Bridge felé vettük az irányt. A hídon turistát csak elvétve látni, kocogókat viszont annál többet. Brooklynba átérve megpihentünk egy parkban, majd onnan a rakpart felé vettük az irányt, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt az üzleti negyedre, a hatalmas felhőkarcolókkal és a Szabadság szoborra.

New York-nak 5 kerülete van: Bronx, Brooklyn, Manhattan, Queens és Staten Island, ezek közül csak Quenns-ben és Bronx-ban nem jártunk, de Staten Island-en is csak érintőlegesen léptünk kapcsolatba. A 2. nap délelőttjét Brooklynban töltöttük, beültünk kávézóba, jártunk könyvesboltban, sétáltunk sokat. Kellemes hely, sokkal lazább, mint Manhattan, bár érződik a város szívének közelsége. Kicsit sajnálom, hogy nem töltöttünk ott több időt, de nem az volt a prioritás. Aznapi főprogramunk a Ground Zero volt, úgy hiszem minden érző embernek kötelező állomás, ha ellátogat az Almába. Nem bántuk meg.

Semmi sem pótolhatja igazából azt az űrt, amit a 2001-es terrorotámadás okozott, nehéz szavakba önteni azt az érzést, amikor az Wall Street-en járkálsz, körülötted ezer meg ezer turista, üzletember, és ott van egy bazi nagy lyuk, ahol építődaruk és emberek százai építik a jövőt ott, ahol 7 éve több ezren haltak meg. Befizettünk egy Ground Zero Tour-ra, nagyon ajánlom mindenkinek! A túrát olyan önkéntesek tartják, akik közvetlen részesei voltak az aznapi eseményeknek. Rengeteg olyan információt tudtunk meg a WTC-ről, történelméről, létrehozásáról és bukásáról, amit nem lehet csak úgy, bármilyen forrásból megtudni. 2 vezetőnk volt: Joe és Mickey. Joe tűzoltóparancsnok, akire aznap kétszer omlott rá a törmelék, betört a feje, összes bordája eltörött, nem volt ép porcikája, de mégis túlélte valahogy! Mickey az északi torony 4. emeletén volt, amikor az összedőlt, de csodával határos módon egy karcolás nélkül megúszta!

A séta az építkezést vette körbe, kb 2 órás volt. Mielőtt elbúcsúztunk, eldumálgattunk Joe-val, jófej volt. (Lehetett volna közös fotót készíteni, de valahogy nem... izé... tehát egy szobor vagy épület mellé odaállok, de hogy egy ember mellé, aki majdnem meghalt az évszázad legnagyobb terrortámadásában, és a fotóval azt mondjam, hogy "láttam és beszéltem egy emberrel aki majdnem meghalt az évszázad legnagyobb terrortámadásában" - nekem valahogy visszataszító. A portré rendben, de ez nem.)
Bár nekem már nem volt kedvem, de Ági rábeszélt és megnéztük a Tour Gallery-t is. Hiba lett volna kihagyni, meglehetősen komoly élmény volt. Filmrészletek, hanganyagok, épületdarabok, repülőgépablak, betonnal összeolvadt pisztolyok, hatalmas mozaik az áldozatok képeivel...

Feltűnt egyébként, hogy az ottani emberek nagyon komolyan veszik az önkéntességet. A támadáskor pár órán belül rengeteg önkéntes ment ápolni, élelmet osztogatni, törmeléket hordani stb. Vajon idehaza mi történne hasonló esetben?

Ezután valami lájtosabb programra vágytunk, ezért elgyalogoltunk a Staten Island Ferry-hez, ami a Battery Park mellett található. (Elem Park? Noooormális?) A komp ingyenes, elvisz Staten Islandre, és fél óránként indul vissza Manhattan felé. Pont jó volt egy kis éjszakai fotózáshoz:) No meg az élmény maga, ahogy látod a kivilágított épületsort Manhattan déli csücskén, az nagyon állat! A vacsi azt hiszem Subway szendvics volt, mi más. Normális kajáldát nem nagyon találtunk, fast food volt minden sarkon. Iszonyat!

Szabi-szobi Brooklynból nézve

Ground Zero építési terület

9/11 áldozatainak fala (részlet)

A többi képet nézd meg itt a Flikkeren.

csütörtök, október 16, 2008

New York - 1. nap

New York. A Nagy Alma. A varos, amely soha nem alszik. A varos, ahol a "szart keverik". A varos, ahol konnyebben kaphatunk nyakfajast, mint barhol mashol a vilagon a felfele bameszkodastol. A varos, ahol ejjel 11-kor lazan nekiallnak legkalapaccsal bontani az utcat.

Exkluziv bejelentkezes NYC-bol!

Az elso nap valojaban Budapesten kezdodott a repulore valo becsekkolassal majd az utazassal. A becsekk siman ment, a felszallas kiraly volt, mint mindig. Agi annak ellenere vegig parazta a felszallast, hogy legalabb 10-szer annyit repult mar, mint en. Az ut 9 ora hosszan tartott, a Malevos kaja nem volt epp izletes, de lagalabb nem haltunk ehen. Az uton leadtak az Iron Man-t, de a hang egyszeruen botranyosan rossz volt, elvezhetetlen.

Oke, leszalltunk a JFK-n, egy bazi hosszu sort kellett kivarnunk, mire atengedtek az checkpoint-on. Itt ert az elso nagyon kellemes meglepetes: a minket becsekkoltato repteri illetekessel nagyon kellemesen elcsevegtunk, miutan kiderult az utlevelunkbol, hogy magyarok vagyunk. Meselt a 82. utcaban es kornyeken elo magyar kozossegrol, meg hogy milyen joizut evett ott egyszer:) Meg nem jutottunk el oda, de tervbe van veve. Az amerikaiakrol par nap utan annyit tudok elmondani, hogy alapvetoen nagyon kedvesek, eddig keves bunkoval hozott ossze a sors, ugyanakkor erzodik rajtuk, hogy nagyon buszke nep. Az "officer" elmagyarazta, hogy melyik a legrovidebb es legolcsobb ut a JFK-rol Manhattan-be, majdnem sikerult azon az utvonalon mennunk, csak kicsit tevedtunk el.

Londonhoz hasonloan itt is baromi logikusan van megoldva a metroval valo kozlekedes: a heti berlet 25 dollar, ami jo minden buszra es az osszes metrora, korlatlan mennyisegben (elsosorban turistaknak ajanlott), amugy 1 ut 2$. A new york-i metrorol annyit, hogy 26 vonal halozza be a varost, szinte teljesen atlathatatlan, meg most is gondot okoz neha, hogy mi merre es hogyan erheto el. Biztos van benne logika, de meg nem jottem ra.

A Varoshaza kornyeken jottunk a felszinre valamikor delutan 5 korul helyi ido szerint, sajna a hatast kicsit felhigitotta az ehsegerzet, ezert elso utunk egy Burger Kingbe vezetett. Megjegyzem, hogy az amerikai fast food jobb izu, mint az otthoni es laktatobb is. Bar nem vagyok a gyorskajak hive, de az itt toltott 3 nap alatt normalis kajat meg nem ettem... Most abban a Burger Kingben irom ezt a post-ot, ahol eloszor ettunk.

Miutan megtoltottuk a bendot, megkerestuk a szallast. Ez egy hostel a Bowery street-en, olcso volt (fejenkent 200$), ennek megfeleloen nem egy Hilton. A szoba ahol lakunk kb 2,5x2 meteres, van benne egy szekrenynek latszo targy meg egy fekhely. Eddig 1 csotanyt lapitottam szet, azota egyet sem lattam. Ide tenyleg csak aludni jarunk, masra nem alkalmas a hely. Amugy megjegyzem, hogy rohadtul nem volt egyszeru szallast talalni megfizetheto aron. Elso este nem mentunk vissza a varosba, total kikeszultunk az uttol, inkabb aludtunk, hogy masnap birjuk a strapat.

Folyt. kov.

hétfő, október 13, 2008

Majd jövök

Elmentem New York-ba. Majd jövök.

hétfő, október 06, 2008

New York - még 1 hét

Egy korábbi postban említettem, hogy elutazom New York-ba egy hétre, és ezt a tényt igazából csak tegnap fogtam fel igazán. Legalább egy órát töltöttem a Google Flight Simulatorral a Google Earthben, nézegettem Street View-t, megkerestem a szállásunkat, körülnéztem a Times Square-en meg még pár helyen. Nagyon jó lesz!

szombat, október 04, 2008

Bringa-batyu

Több hónapos álmom vált valóra, amikor két napja végre kezembe vehettem életem első igazi biciklis-táskáját. Nem akármilyen táska ez, a belső nagy rekesz speciális kialakítást kapott, hogy a fotós cuccaimat - legalábbis egy részét - magammal tudjam cipelni. Íme:

Eredetileg nem ezt a mintát akartam, hanem ezt itt, de Tamás, a készítő nem vállalta be, annyira részletes és szavai szerint "nincs az az összeg, amiért ember azt meghímezné." Ezért döntöttem gyorsan az aláírásom mellett, így legalább felismerem, hogy a sajátom. (Szeretem a kék színt, a következő bringám is kék lesz, már van róla látványtervem:) Lássuk mit tud a táska:

Ez egy jobbvállas - de cserélhető - táska, a vállheveder biztonsági övből készült. A belseje teherautóponyva, kívül úgynevezeett cordura borítja, elvileg teljesen vízálló. Van rajta 3 fényvisszaverő csík, egy kis pánt, amibe a hátsó villogót lehet csiptetni, 1 db belső kulcstartó, 4 db zseb található belül, illetve 3 kívül, ezek egyikében íróeszközt lehet tárolni, a hátsó nagy zsebben pedig egy szivacs van, amire adott esetben le lehet ülni, másrészt merevítésként is szolgál, továbbá van egy titkos zseb, ami már nem titkos többé:) A belseje elég nagy, kb 25 liter az űrtartalma. Strapabírónak tűnik, nagyon ajánlották.

A táska belesejébe speciális fotósrekeszeket vettem, amelyek beszerzése nem volt egyszerű, illetve mégis. Amikor elkezdtem kutatni ilyen betétek után, meglepődve tapasztaltam, hogy nem túl nagy a választék és ami van, az is elég gyér illetve kétségeim voltak a minőséggel és használhatósággal kapcsolatban. Végül egy new york-i cég honlapján bukkantam erre és erre a fotósrekeszre. Ide kattintva látható az egész választék. Rendeléstől számítva 10 napon belül megérkezett, ekkor már felvettem a kapcsolatot Bagaboo-val, ahol a táskát rendeltem. Amint megjött a csomag, elvittem a betéteket Tamásnak, hogy a táskába illessze őket. A belső rész úgy van kialakítva, hogy körbefut egy tépőzáras csík, amihez a rekeszeket lehet rögzíteni. Nagyon állat! A nagy rekesz konstans helyet foglal el (kivehetném, de fölösleges), elfér benne 1 váz, tisztítócuccok, és még pár kisebb eszköz, szűrők, vagy 1 objektív. Van 2 db 2-es betét, ami összesen 4 objektívnek adhat helyet. Ha nagyon akarnám, akkor vehetnék egy kisebb állványt, amit adott esetben könnyedén magammal cipelhetnék. (Valójában már szemeztem egy Velbon állvánnyal.) Eddig csak minimálisan tudtam tesztelni, ha holnap nem kéne melóznom, akkor elvinném egy komolyabb tesztútra, de eddigi tapasztalataim elég pozitívak, már ami a kamerához való gyors hozzáférhetőséget illeti, a vissza pakolással vannak gondok, túl lassú, mert túl sok a csat. Lehet, hogy csak gyakorlás kérdése és ha betörik a táska, és az anyag sem lesz olyan merev, könnyebb lesz megbirkózni a feladattal.

Meg kell jegyeznem, hogy a táska elkészítése kissé lassan ment, másfél hónapot vártam rá. Nem tudom az okokat, de ez nekem kicsit soknak tűnt.

Azt kell mondjam, hogy nem volt olcsó mulatság ez az egész. Hosszú távú befektetésnek szánom és mint olyan, meg fog térülni. Az Amerikából rendelt fotósbetétek ára (szállítással együtt) pontosan megegyezett a táska árával, így összesen 46 ezret költöttem rá. Az a helyzet, hogy a minőséget meg kell fizetni és szerintem ez egy jó bolt volt. Tekintve, hogy a fotóscuccaim így nagyobb biztosnágban vannak a táskámban, ezért ha legközelebb taknyolok a bringával, akkor nem parázom annyira, hogy mi történhetett a Nikonnal.

Elégedett vagyok.

csütörtök, október 02, 2008

Kötschögg török ôrök

Kb 2 hónapja írtam, hogy a hugom elutazott Törökországba bébiszitternek. Vasárnap éjszaka kaptam a hírt, hogy Krisztit kitoloncolták az országból! Sokk, aztán telefonálás ezerrel mindenfele.

Dióhéjban az a sztori, hogy a török vízumot havonta kell hosszabbítatni, amit egy hónapja meg is tett, lepecsételték az útlevelét, kész, minden fasza. Ez úgy mûködik, hogy felülsz egy buszra, kimész az országból (pl Bulgáriába), visszamész és kapsz pecsétet. Ez alkalommal viszont azt mondták neki a határôrök, hogy a pecsét rossz helyen van - magyarul ELBASZTÁK A PECSÉTELÉST A HATÁRÔRÖK - ami azt jelenti, hogy 1 hónapja engedély nélkül tartózkodott az országban, tehát kénytelen lesz elhagyni.

Fölösleges részletezni a dolgokat, megalázták több tucat ember szeme láttára, senki nem mutatta a legkisebb megértést sem, kibasztak vele, egy határôr ordibált vele, míg a többi nézte a jelenetet és röhögcsélt, kifizettették vele a túltartózkodási díjat majd feltették egy Szófiába induló buszra, mivel vissza már nem mehetett (átlépte a határt) és onnan repült haza hétfô reggel. Aznap ott aludt az albiban, majd másnap reggel hazautazott. minden cucca Törökben, csak egy kézitáska volt nála. Szüleim nagyon kivoltak.

A magyar-török konzulátuson azt mondták, hogy nem tehetnek semmit és az, hogy a határôrök kit utasítanak ki az országból, teljes mértékben azon múlik, hogy épp milyen lábbal keltek fel aznap reggel. Angi barátném rávilágított arra, hogy nekik az a munka ugyanúgy rutin, mint ahogy én tologatom a pixeleket és ha épp úgy tartja kedvük, hogy röhögni akarnak egy jót, akkor röhögnek, csak áldozat kell hozzá. Úgy érzem a tapasztalat beszélt belôle.

Sajnálom a hugomat, fôleg azért, mert nem rajta múlt, hanem mert egyszerûen kibasztak vele. Várom a fejleményeket...

Jungleboy

Mózes 4 napja lelépett Argentínába. Nem nyaralni, dolgozni ment. Miután nem jött össze a londoni meló (egyelôre), jött egy lehetôség, amit megragadott és most ott van a dzsungelben egy komplett stábbal, ahol a Retekklub soron következô valóságshow-jába ír szöveget a mûsorvezetôknek. Másfél hónapig enyém a kéró:)

Basszus, ha lenne TV-m, akkor ezt nézném! (Amúgy ha tényleg olyan lesz, mint az eredeti angol mûsor, akkor nagy szivatások és alázások várhatók.)

You have perfect fingerprints!

Szó szerint ezt mondta az a kövér muksó az USA nagykövetségen hétfô reggel, amikor levette az ujjlenyomataimat. Állítása szerint minden nap maximum 2 emberrel találkozik, akiknek tökéletes az ujjlenyomata és aznap én voltam az egyik. Hiába firtattam, hogy mit ért azalatt, hogy "tökéletes", nem fejtette ki bôvebben. Lehet azt gondolta, úgysem fogom fel, vagy mittomén. Mindenesetre ez hízelgô volt számomra. Jó tudni, hogy tökéletesek az ujjlenyomataim. Így ha valami gebaszt csinálok a Nagy Almában, akor könnyebben beazonosítanak a zsaruk. Amúgy nem örülök annak, hogy most van rólam egy akta valahol az USÁ-ban, a vízumkérô lap kitöltése meglehetôsen felbaszta az idegrendszerem, annyi idegesítô kérdés volt. Csak azt nem kérdezték meg, milyen háziállatom van, mi a neve, hol született... Az egész procedúra nem tartott tovább másfél-két óránál. Az ember bemegy a nagykövetségre, átvilágítják, elvesznek tôle minden fémtárgyat, mobilt, fényképezôgépet, sorszámot húz, elsô ablak - ûrlaptöltés, második ablak - ûrlap leadás, harmadik ablak - ujjlenyomatvétel, várakozás, negyedik ablak - rövid interjú, kész. Azt egyébként meg kell jegyeznem, hogy a második ablak után semmilyen rendszert nem fedeztem fel a sorszámok hívásában, szerintem ez a magyar hatás.

Ja, hogy miért kell nekem vízum, abba az országba, amely adatokat gyûjt a Föld egész népérôl és emiatt meg is fogadtam egyszer, hogy addig be nem teszem oda a lábam, amíg erre kényszerítenek? Mert megyek NEW YORK-ba! Ez a jó hír. A még jobb az, hogy 7000 Ft-ért repülök (illetékkel együtt, oda-vissza). Most megengedem, hogy nagyon utáljatok. Tudok vele élni:)