Kriszti

Nem igazán tudom, hogy kezdjek neki ennek a postnak, eddig kétszer rugaszkodtam neki, talán harmadjára sikerülni fog. Csapjunk a közepébe: a hugom ma reggel elutazott Isztambulba, hogy ott próbáljon szerencsét.

Elege lett a magyar valóságból és kilátástalanságból. Teljes mértékig meg tudom érteni elkeseredettségét, hiszen elvégezte a győri Tanítóképző Főiskolát, de mire lediplomázott, a kormány oktatási reformjának hála - iskolabezárás és összevonás - esélye sem volt arra, hogy pedagógusként szerezzen állást. Sok embertől hallottam már azt, hogy rengetegen csak azért végzik el a tanítóképzőt, hogy legyen valamilyen papír a kezükben. Kriszti nem tartozik közéjük. Anyu óvónő volt, ő pedig alsótagozatos gyerekeket szeretett volna tanítani, mint a család következő pedagógus generációja. Nem tudom, hogy sikerül-e neki valaha... Diplomázás után pár hónappal elvállalt egy recepciós állást napi 12 órában, mert neki ez adatott. Közben kereste a kiutat és lőn Isztambul, ahol most au-pairként kell megállnia a helyét.

Nagyon becsülöm őt ezért a lépésért. Én valahogy soha nem bírtam magam rávenni, hogy hosszabb időre elhagyjam az országot, még akkor sem, amikor minden lehetőség adott volt! Valószínű azért, mert velem nem történt annyira elkeserítő dolog, ami megadta volna a kellő löketet. (Voltak más elkeserítő dolgok, másfajta lökettel, ezekről pár évvel ezelőtti bejegyzéseimben olvashattok.) Ő elhatározta és megtette. Ha nem lenne ott Serkan, a barátja, akkor most hülyére aggódnám magam. Ja igen, pasi is van a dologban, dehát ez már csak így megy...

Ma reggel 7-kor szállt fel Bécsből a gépe. Basszus, hogy én mennyire utálom a könnyes búcsúkat! Apám-anyám nagyon szarul érezheti magát, kétségek közt, vajon tudnak-e aludni? Ettől függetlenül, nem féltem a hugom, bízom benne, hogy előbb-utóbb megtalálja a helyét! Csak el ne adják a bazárban!