Valószínűleg a leges-legszarabb dolog a világon

A CSALÓDÁS.
Nagyon rossz érzés, ha csalódunk valakiben. Még rosszabb, ha ez sorozatosan fordul elő. Az is szar, ha magunkban kell csalódnunk újra és újra. De talán az összes közül a legrosszabb és legelviselhetetlenebb érzés, ha valaki bennünk csalódik, főleg ha ezt olyan ember teszi, akit szeretünk vagy ne adj isten Ő is szeret téged. Tovább lehet fokozni a dolgot úgy, hogy tudjuk, hogy jogosan csalódott bennünk, tehát még csak esély sincs a védekezésre. De minek védekezzen az, aki tudja, hogy nincs értelme? Mit mondhat? Ígérgethet fűt-fát, hogy megváltozik, hogy jobb lesz ezután, oda fog figyelni? Fölösleges, úgysem hinnének neki. Szavahihetetlenné vált.
Az ember utólag könnyen okoskodik és könnyelműen tesz olyan kijelentéseket/frázisokat, hogy "ha meg tudnám tenni, másképp csinálnék pár/sok dolgot a múltban". Késő bánat, eb gondolat. Ez olyan, mint a sajnálkozás, szánalmas, de ha az ember nem sajnálja, még azt is felhozzák hibájaként.
Tényleg, hogy szerezhetjük vissza valaki bizalmát, ha arra már csekély esély sincs?Az előbb felsorolt feltételek mellett? (Erre valószínűleg senki nem tudja a választ, de ha igen, az itt üzenhet nekem, szívesen látok minden segítséget!)
Márpedig vissza szeretném szerezni azt a bizalmat, amit túl könnyelműen elkótyavetyéltem! Fura dolog, ha belegondol az ember. Egy olyan valamit tékozoltam el, ami nem is az enyém, nem létezik fizikai valójában és mégis elillant.
...
...
...
Baz, én ezt nem akartam, hogy így történjen, hogy ez történjen. Nem gondoltam végig a dolgok következményeit és tetteim súlyát. Valószínű nem vagyok elég érett és tapasztalt ahhoz, hogy valakihez szorosan kötődjem, vagy ahhoz, hogy megálljam a helyem az életben. Néha gyengének érzem magam a tömegben. Én soha nem akartam csak egyvalaki lenni a sokaságból, mindig is mutatni akartam magamból valamit, amióta igazán elkezdtem élni az életem, és ez nem a főiskola kezdete volt! De mikor kimegyek az albimból és lejutok az állandóan nyüzsgő, zenétől hangos Őrs aluljáróba, akkor néha rádöbbenek, hogy "Bazmeg Zsutti, te itt nem vagy senki! Hiába vagy valaki, vagy leszel egyszer a jövőben, senki le se szarja!" Próbálok néha embertársaimra nem úgy tekinteni, mint egy nagy adag vér, hús, csont és bőr, hanem meglátni az ember mögött a "történetet"! Minden ember, élőlény egy történet. Vajon hány ilyen ember létezik a világon, aki néha próbál így tekinteni az őt körülvevőkre? Nemtom, de biztos vagyok benne, hogy nekik sem egyszerű az életük lelki része.
Ahogy mondtad, mindig az volt, hogy valamire várni kellett. Most a melóra, aztán már csak az egzisztenciára, aztán már csak a saját kéróra kell várni. Nem akarlak tovább várakoztatni. Elhiszem, hogy belefáradtál. Annyi mindent nem láttam és nem gondoltam a dolgok mögé. Tényleg nagy balfasz vagyok, mert pont annak az embernek a történetét nem vettem észre, aki a legközelebb áll hozzám! Vakságomért bocsáss meg! Nem értem hogy történhetett meg...Miért hanyagolják az emberek egy idő után azt, ami már megvan? Ez az a rohadt megszokás? Nem értem miért felejtünk el törődni valamivel/valakivel, ami/aki fontos. Ez is rejtély marad számomra.
...
...
...
Miért tetszik meg egymásnak két ember?A külső vonzalom egy dolog, de mi van a láthatatlan dolgokkal? Mi van, ha egy férfit és egy nőt ugyanazok a dolgok érdeklik? És mi van ha nem? Az baj? Vagyaz is csak egy sokat ismételt frázis, hogy az ellentétek vonzzák egymást? Mi van, ha különböző dolgok iránt érdeklődnek, de valamiért mégis megtalálják a közös hangot? Nem így volt? Valamiért valamilyen szinten közös hullámhosszon voltunk. Te megnevettettél, és néha nekem is sikerült (Most ugye utálsz?). Talán nincs bennünk olyan közös dolog, amit konkrétumként lehetne felhozni, leszámítva a csokiimádatot, de vannak olyan dolgok, amik csak kettőnké. Tudom, hogy szeretsz hozzám bújni és én ugyanúgy. Mikor előbb aludtáll el, mint én vagy én keltem korábban (mert ilyen is előfordult:), sokszor bámultalak, mert annyira megnyugtatott az a látvány, ahogy mellettem feküdtél, hogy az valami hihetetlen! Tudtam, hogy...Nem tudom mit tudtam. Egyszerűen boldog voltam, úgy éreztem magam, mint aki a sós tenger felszínén lebeg és nem lát mást maga fölött, csak az ég végtelen kékjét, vagy mint aki egy tiszta, meleg nyári éjszakán kifekszik a rétre és felette milliónyi aprócska fénypont pislákol. Csináltál már ilyet? Tudod mit érez ilyenkor az ember? Békét. Annyira tisztán emlékszem erre az érzésre. Nem tudom mi a közös bennünk, én csak azt tudom, hogy ha rád nézek, békét érzek. Fura, hogy épp miattam van a békétlenség.
...
Tudom mi a közös bennünk. Nagyon régen beszélgettünk róla. A bennünk lévő közös dolog: a CÉL ami ÉLTET minket! Emlékszel, te mondta egyszer, hogy te nem tudsz olyannal együtt lenni, aki nem képes tovább lépni egy bizonyos pontnál. Bár céljaink sem közösek (egy része), de úgy érzem ezekben mindig támogattuk egymást, még ha néha nehéz is volt. Életem nagy célja a boldogság. Jó, kinek nem, de hányan gondolnak bele? Félek a boldogtalanságtól. Félek a jövőmtől is. Félek az egyedülléttől, bár látszólag jól megvagyok egyedül, ilyenkor vagyok a legönpusztítóbb - lelki értelemben. Félek elveszíteni téged.

Félelmetes

Ezt a címet adtam ennek a fotómnak. Azért tettem ide, mert tudom, hogy tetszik neked. Fura, hogy pont ez. Engem egyszerre taszít és vonz ez a fotó és maga a szobor is. Olyan ez az alak, mintha a benső gondolataimba látna. Mintha ismerne...

A szombati veszekedés után feltettem magamnak a kérdést, hogy érdekel e még kettőnk dolga? Miután nem akartam egy egyszerű "igennel" vagy "nemmel" elintézni, kivártam. Miután feltűnt, hogy órákon keresztül kb minden percben eszembe jutottál, a buliban sem tudta a dübörgő zene és a cuccok elterelni rólad a gondolataimat és vasárnap egész délután a hétfői állásinterjúig bezárólag állandóan ott lebegett valami a közös múltunkból lelki szemeim előtt, a válaszom saját magamnak egyértelmű igen volt. Hiába próbáltam másra koncentrálni, sehogy sem sikerült. IGEN, érdekel még a kapcsolatunk és Te is érdekelsz engem! Talán ha nem tartott volna két óra hosszat kitalálnom, hogy mit érzek és gondolok, tegnap este ezt mondtam volna el...Még mindig SZERETLEK! ÉS amit december 21-én írtam, arról azóta sem változott a véleményem!