A következő címkéjű bejegyzések mutatása: emlékek. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: emlékek. Összes bejegyzés megjelenítése

kedd, október 13, 2009

Utolsó napom az Ogilvyben

Az utóbbi időben nem írtam túl sűrűn és ennek megvolt az oka: nem volt kedvem írni semmiről. A mai nap viszont kicsit más, mint a többi. Véget ért pályafutásom az Ogilvyben, 3 év és majd' egy hónap után. Életem fontos időszaka volt ez, mivel amikor itt elkezdtem dolgozni, egy elképesztően mély gödörből másztam ki. Egy nagyon jó csapatban kezdtem el dolgozni, rengeteget fejlődtem szakmailag és emberileg egyaránt. Külön köszönet illeti azt a 4 embert, akiktől sokat tanultam illetve egyengették utamat: Dalbir, Misi, Bandi és Frí, akivel a nagy korkülönbség ellenére megtaláltuk a közös hangot és rengeteget tanultunk egymástól. Aztán ott volt még Attila, Grín és Carlos, három szövegíró, akikkel együtt dolgoztam több-kevesebb ideig. Folytathatnám a sort, szinte minden kollégámról írhatnék 1-2 dolgot, jót vagy rosszat, de minek? Nem számít már, szerencsére jó arcok mindenhol voltak a recepciótól kezdve a pénzügyig, aki meg hülye volt, az valószínű úgy is marad.

Egy hónapja tudom, hogy el fogok menni. Készültem rá. Az utóbbi időben sok volt a feszültség, fel akartam már mondani, de kivártam, amíg a Kékek lépnek. Léptek és ez sok embernek komoly változást jelentett az ügynökségnél, köztük nekem is. Az utolsó hét már nem volt jó, ahogy közeledett ez a nap, egyre szarabbul éreztem magam pusztán a tudat miatt, hogy itt kell hagynom ezt a pár ember, akik maradnak. De az élet megy tovább, én sem akarok egy újabb gödröt, amiből majd ki kell másznom. Két hét múlva új helyen, új emberekkel, új ügyféllel folytatom pályafutásom a reklámszakmában.

hétfő, szeptember 14, 2009

Day of sadness no. 2

Az első day of sadness valamikor 2007 májusában volt, amikor elment a cégtől Dalbir Singh kreatív igazgató. Utána már csak két embert tekintettem mentoromnak itt az Ogilvyben, akik nagyban befolyásolták a gondolkodásomat, munkához való hozzáállásomat és szakmai fejlődésemet: Frí és Misi. Nos, Misi is elhagyta az Ogilvy nevű hajót.

A legjobb fej főnök volt, bár időbe telt, hogy rájöjjek: ha valamire azt mondja, hogy "kurvajó" akkor az nem biztos, hogy tényleg az, max még egy picit kell rajta csiszolni :) Mindig jó volt egy csocsóra, vagy kettőre vagy háromra. Büszke vagyok arra, hogy megmászattam az asztal alatt, persze ez neki is sikerült egyszer, ha jól emlékszem. Két nyáron is szervezett a csapatának egy kikapcsolós hétvégét az Őrségben, ami mindkétszer baromi jó volt, segített összerázni minket. Rengeteg dolgot írhatnék még, de valójában tök fölösleges, maradjunk annyiban, hogy az ő jelenléte bearanyozta az Ogilvyben töltött eddigi majdnem 3 évemet.

vasárnap, május 03, 2009

Utolsó nap a Várban

Eljött ez a nap is. Vártam is meg nem is. Vártam, mert végre a saját lakásomba költözhetek, egyelőre a húgommal, később egyedül, később talán barátnőmmel. Ugyanakkor nem vártam, mert az itt eltöltött 1 év és 9 hónap hihetetlenül jó volt, igazából nehéz rá szavakat találni. Eleinte féltem attól, hogy egy nagyon jó barátommal költözzek össze, mert már láttam így barátságokat tönkremenni, de végül nem csalódtam. Mózes volt a legjobb lakótárs! Megszámlálhatatlan élmény fűz ehhez a helyhez. A kilátást imádtam, mindig mosolyogtam, amikor kimentem az erkélyre, bár az utóbbi időben már csak nosztalgikus sóhajok hagyták el a számat, mosoly egy sem. Szomorú vagyok, hiényozni fog...

Két és fél napig tartott míg összepakoltam a cuccaimat. Pár perc múlva itt vannak a barátok/barátnék 4 kocsival, hogy áttelepítsenek az új fészkembe. Köszi mindenkinek a rengeteg segítséget! Ha nagy leszek, meghálálom, bár a tesóm főzni fog rájuk ha átértünk, csak ezt ők még nem tudják.

Nem tűnik soknak, de valójában az!

kedd, január 13, 2009

Számadás 2008

Kicsit megkésve, a hónap közepén írok a tavalyi évemrôl, de jobb késôn, mint soha. Referenciaként belinkelem itt a 2007-es évrôl szóló postomat, szerintem érdekes lesz összehasonlítani. Hosszú post lesz ez is, hadd szóljon:

Blog: Tavaly összesen 106 postot írtam, a 2007-es 61-el szemben, szerintem ez jelentôs fejlôdés. Idén megpróbálok még többet blogolni, bár nem tagadom, hogy néha egyszerûen nem visz rá a lélek, még akkor sem, ha valamirôl tényleg írnom kellene. Ez van srácok... Kicsit alakítgattam a jobb oldalon található részt, bekerült egy csomó link, slideshow a flikkeres képeimrôl, last.fm lejátszó, átstrukturáltam a blogrollt, meg betettem egy dobozt az RSS alá, hogy aki olvassa a blogot, az ott bejelentkezhessen, vagy mi... Ôszintén szólva fingom nincs mit csinál az a cucc ott, adok neki még pár hetet, ha senki nem veszi igénybe, akkor letörlöm.

Munka: Brutális év volt. Az év elején még viszonylag békében elvoltunk a Kékekkel, de fôleg külföldi OG-s fejesek közremûködése miatt (magyarul beleköptek a levesünkbe) kiírtak egy tendert a nyár közepén. Természetesen nagyon örült az egész csapat, mivel épp nyár volt, a brigád fele szabin, és a több körös tendernek hála elôfordult az is, hogy egészen október közepéig zsinórban több hétvégét töltöttünk az irodában. A 7 napos munkahetek majdnem megszokottá váltak, az éjszakáig illetve hajnalig tartó túlórázás pedig idegronccsá tette az embereket. Végül vért izzadva, de megnyertük a tendert, velünk együtt az egész OG megmenekült. Egy darabig. Beütött a válság, (bár ez már 2009-ben történt, de szorosan kapcsolódik 2008-hoz) mire az új évet leépítésekkel kezdte a cég. Én maradtam, más kollégáim nem voltak ilyen szerencsések.

Materiális javak: Azt sem tudom hol kezdjem. Vettem egy Nikon D80-at egy kollegámtól, 2 objektívval, amit decemberben lecseréltem egy D90-es vázra. Mindkét vétel megérte és szerencsére semmit nem buktam az ügyleteken. Februárban elkezdtem eBay-ezni, ami nagyon addiktív, tehát csak óvatosan! Így tettem szert 4 db nagyon régi szovjet Zenit fényképezôgépre, konverterekre az M42-es obikhoz, hogy tudjam a Nikonnal használni, távkioldóra a D80-hoz (ami most eladó), egy új Manfrotto állványra, amihez a Digitcamben vettem fejet. Vettem egy Epson nyomtatót is novemberben, errôl kivételesen nem emlékeztem meg külön postban. Aztán vettem még egy tonnányi könyvet, fôleg Asimovokat meg Vonnegutokat. A bringára viszonylag sokat költöttem, mert volt pár baleset, borulás stb, meg kellettek szerszámok is, de a legkomolyabb bringás beruházásom a Bagaboo táskám volt!

Immateriális javak: Emberi kapcsolatok. Nálam nehéz ügy. Nehezen szakadok ki a gubómból, de idén történtek dolgok, amik rákényszerítettek. Például amikor Mózes elment Argentínába a Celeb vagyok forgatására. Másfél hónapig voltam egyedül az albiban, ha nem mozdulok ki, megkattanok. Akkor pár emberrel kialakult egy normálisnak mondható kapcsolat, akikkel addig csak felületesen érintkeztem, vagy kevesebbet a kelleténél.
Azt feltétlen meg kell említenem, hogy a Flickr jóvoltából egy nagyon jó kis közösségnek lettem tagja, és sajnos csak ritkán jutok el itt Bp-n flikkeres találkozókra, de rengeteg jófej embert ismertem meg és sokat tanultam tôlük. BIG UP!
Szakmailag aránylag kevesebbet fejlôdtem, mint 2007-ben, de év végére már tisztán láttam a gyengeségeimet és azt, hogy mit kell fejlesztenem. Nem akarom azért elveszteni a munkám, mert szarul dolgozom, tehát idén újra tanulni fogok. Újra meg kell tanulnom rajzolni szabad kézzel! Azt még nem döntöttem el, hogy autodidakta módszerrel, mint eddig, vagy magántanártól.
A családommal idén kevesebbet tudtam foglalkozni, már olyan szinten, hogy kevesebbszer jutottam haza vidékre. Ennek nem örülök, de ugyanakkor úgy érzem, hogy kicsit konszolidáltabb lett a viszonyunk a szüleimmel. Talán én is érettebb lettem és a szüleim is észreveszik ezt. Nem tudom igazából, csak spekulálok...

Életkörülmények: Ugyanúgy a Várban lakom, a kilátás még mindig nagyon fasza, bár így télen elég gyászos néha. A szüleimnek hála májusban elkezdtem lakást keresni, decemberben találtam is és ha minden jól megy, akkor másfél hónapon belül lakástulajdonos leszek! Valahogy még mindig nem tudom elhinni...

Magánélet: Márciusban szakítottunk Ágival. Immáron ezredjére. Ez a szakítás viszont teljesen különbözött a többitôl. Egyetértésben tettük, láttuk, hogy már annyira eltávolodtak egymástól útjaink, hogy nem megy tovább. Jól tettük én azt mondom. Nem volt jó érzés, ugyanakkor felszabadultnak érztem magam, nem éreztem újra azt a leküzdhetetlennek tûnô kötôdést, mint azelôtt.
Azután nem lett senkim. Talán lehetett volna, ha nagyon akarom, vagy észre akarom venni, vagy nem ábrándulok ki, vagy nem egy kib. másik városban/országban/kontinensen él a csaj, vagy egy picit érettebb... mocskosul válogatós vagyok! Egy bizonyos szinten jó volt az egyedüllét, mert így tudtam a hülye kitalációimmal foglalkozni, mint a 365 Budapest, vagy szupertitkos rajzprojektemen dolgozni hosszú éjjeleket heteken keresztül stb. Most már viszont kezd elég lenni az egyedüllétbôl, szép lassan, ahogy mászunk ki a télbôl.

Szórakozás: Nem járok sûrûn bulizni, már Külker óta. A havi 1 vizuál adott, de ott nem szoktam lerészegedni. Mózes rángatott el ide-oda, OG-s kollegákkal volt valami nagy ritkán, de az év nagy elferdülése a BalatonSound-on volt! Jövôre is megyek, az tuti, szarok a Szigetre! Ja és a februári Krush buli az A38-on nagyon odabaszott!

Utazás: Kétségkívül az év legnagyobb eresztése a New Yorkban töltött 1 hét volt. Nem tudom elégszer megköszönni Áginak! (Igen, az az Ági, akivel 7 hónappal elôtte szakítottunk.) Vissza akarok menni, egyszerûen muszáj! Képek itt, élmények itt, csak klikkolj!


Legnagyobb sikerélmények: Májusban eladtam 2 panorámafotómat (egy igazi embernek:)! Novemberben kiállították az egyik fotómat a National Geographic fotópályázatának keretében a Westendben. New York, mert kijutottunk és mert hazatértünk.

Tervek: Újra megtanulni rajzolni, elintézni a lakás ügyes-bajos dolgait, újragondolni a költéseimet és mivel idén is szeretnék utazni, de egy NYC kaliberû kiruccanásra nem lesz pénzem, idén újra el akarok jutni Prágába. (Ki tart velem?) Továbbá kitaláltam új fotós projektet, szintén melós lesz, de nem hajt a tatár.

péntek, október 31, 2008

New York - 7. nap

Eljött a vasárnap, elôzô éjszaka már összepakoltuk a cuccainkat, csak az aprólék maradt ki, de az sem sokáig. Délelôtt még elgyalogoltunk a 2 sarokra lévô Think Coffe-ba, ahol csütörtök óta fogyasztottuk reggelinket (kiderült számomra, hogy a mogyoróvaj szar) és nyugiban elfogyasztottuk kávénkat/forró csokinkat és sajtkrémes bagel-ünket.

A szállásra visszatérve betuszkoltuk a kint maradt cuccokat Ági +1 táskájába és búcsút mondtunk átmeneti lakhelyünknek. Annyira nem töltöttünk ott sok idôt, az a hely úgy van kialakítva, hogy az ember NE AKARJON sok idôt ott tölteni. A nyílt tetejû szobák hang és hôszigetelése gyakorlatilag nulla volt, így majdnem minden hajnalban hallgathattuk a dán (vagy norvég) bulibôl hazatérô, rekedt hangon dörmögô diákokat a szomszéd szobából. Egyik hajnalban már majdnem elaludtam, mikor ezek újra merényletet követtek el a nyugodt pihenés ellen, ezért reflexbôl eleresztettem egy "Óóóó, kussoljatok má´ basszátok meg!" címû szösszenetet (nem ám Shut the fuck up!) és csodák-csodájára hatott! Elkussoltak! Utolsó esténk azért nem volt nyugodt, mert egy faszi a folyosó túlvégén beragadt a szobájába és próbálták kimenteni. WC-re akart menni és nagyon fájhatott a prosztatája emiatt, mert már nem volt fiatal. Persze ez is hajnalban, no comment.

Szóval 11-kor leléptünk, egy óra volt, míg kiértünk a JFK-re. Sok idônk volt még a becsekkolásig, gyanútlanul tekintettünk elôre az unalmas délutánra. Aztán felborult minden, de legfôképp az idegeink. Becsekkoláskor kiderült, hogy nincs meg a visszajegyünk. Egyikünknek sem! Igaz, ez már pár napja feltûnk nekünk is, de nem paráztunk, mert minden hivatalos papír, meg kód, meg tökömtudja mi minden megvolt, ami azt igazolta, hogy nekünk ott a helyünk a gépen. Csakhogy: mivel mi szabadjeggyel utaztunk, fel kellett mutatnunk a retúrjegyünket. Ha rendes utasok lettünk volna, akkor simán nyomtatnak nekünk egy jegyet és felszállunk, de mi "rendetlen" utasok voltunk. Ágival megegyeztünk abban, hogy Ferihegyen nem adták vissza azt a kis papírtokot, amiben a retúrjegyünk volt, a kiútra szóló jegy mellett. Akkor nem tûnt fel. Oké, egy picit mi is hibásak voltunk, figyelni kellett volna. De ha Józsi bácsi felmegy vidékrôl Ferihegyre, akkor szerintem joggal várja el az ott dolgozóktól, hogy tudják mit vesznek el és mit adnak vissza. (Kiderült amúgy, hogy nem mi voltunk az egyetlen "félrekezeltek".)

Nem térnék ki részleteiben az ezután következô két órára, legyen elég annyi, hogy elküldtek egy másik terminálra, ahol nem jártunk sikerrel, visszamentünk és próbáltuk rendezni sorainkat a magyar Malévos képviselônôvel. Eleinte mindenhol szabályokba ütköztünk, amelyek nem tették lehetôvé a felszállásunkat a gépre. Ági közben egy malévos kontaktjával tartotta a kapcsolatot mobilon. Csak hogy érezd: Magyarországon ekkor vasárnap este 9-10 volt. Amíg mindenki telefonált mindenhova, én sztoikus nyugalommal leültem a poggyászomra és Vonnegutot olvastam, készenlétbe tartva a bankkártyám, ugyanis az egyetlen potenciális lehetôség az lett volna, ha ott helyben megvesszük a jegyet, fejenként 640$-ért. Nem érdekelt a pénz, nem akartam kint maradni.

Végül megoldódott a probléma, de sajnos nem írhatom le a sztorit úgy, ahogy megtörtént, mert ezzel árthatok bizonyos embereknek és az sem jó, ha mindenki megtudja, hogy... A lényeg, hogy valaki felvállalta értünk a felelôsséget és kinyomtattak nekünk 2 jegyet, hogy engedjenek fel a gépre. Szinte nem akartam elhinni! 20 percünk volt beszállásig. (Személyesen elmondom a sztorit bárkinek, vagy MSN-en.)

A vámmentes területen úgy gondoltam, hogy mivel nem költöttem el kb. 300 ezer forintot repülôjegyre, megajándékozom magam. Vettem egy Oakley szemüveget 125$-ért, mert megérdemlem és mert kb 10 éve akarok venni egy Oakley-t. Erre már tényleg vigyázni fogok.

Hazarepültünk, a kaja nagyon rossz volt (spenótos tészta, broáááf), aludni nem tudtunk, talán ha nincs az a két óra izgalom... Reggel 7-kor újra magyar talaj volt a lábunk alatt, hamarosan újra szembesültünk a magyar valósággal (nem vicc, nagyon bünti volt).

Köszönet Áginak az élményért, soha nem felejtem el!

csütörtök, október 30, 2008

New York - 6. nap

Szombatra lájtosabb programot terveztünk, mivel addigra már csontig gyalogoltuk a talpainkat. Zöld területre vágytunk és mi lehetne ennél jobb helyszín, mint a Central Park? Persze ez sem ment egészen úgy, ahogy terveztük.

(Elôtte még megvettem öcsémnek az ajándékát, ami egy amerikai focilabda volt. NAGYON nehezen találtam olyan boltot, ahol árultak jó labdát: Times Square, ESPN sportbolt, csak itt. Viszont az eladócsajszi olan kedves volt, hogy majdhogynem flörtölt velem. Errôl ennyit, vissza szállás, labda letesz, irány a CP!)

Kapásból a metróra szállásnál elcsúsztak a dolgok, ugyanis nem figyeltünk és egy express vonatra szálltunk, ami elég ritkán áll meg. Így suhantunk el a W 72th Street mellett, ahol ki akartunk szállni, de csak a W 110th Street-en sikerült. Illetve nem teljesen, csak átszálltunk a visszafele induló szerelvényre, de ez is express volt és visszavitt oda, ahonnan elindultunk (W 59th Street). Elegünk lett a metróból (meg abból, hogy itt bénázunk) ezért a Parkon kívül folytattuk a sétát a felszínen a 72. utcáig. Sétában jók voltunk ugyebár. Az itteni bejáratnál található a Strawberry Fields, ami egy John Lennon emlékhely. Tudjátok, innen nem messze a háza elôtt lôtte le Lennon-t egy rajongója, Mark Chapman. Annyira rajongott érte, hogy megölte. Nooooormális? Úgy éreztem ez egy kötelezôen látogatandó hely, még akkor is, ha nem vagyok nagy JL rajongó. (Amúgy a bejárattal szemben áll a Dakota-ház, Lennon ex-lakhelye, ahonnan Yoko Ono a mai napig nem költözött ki.)

Ezután séta a Parkban, Shakespeare-kert, Belvedere kilátó, tavak, csónakok, kacsák, kocogók, bringások, szerelmespárok, madarak és mókusok mindenütt. Csak rendôrt nem láttunk, pedig a Central Park-nak van saját rendôrôrse is! Az eredeti tervek szerint múzeumba is el akartunk látogatni, de ez javarészt pénzhiány miatt kimaradt. Majd legközelebb. Szóval botorkáltunk már egy ideje, de aztán rámjött a "sárgaláz", azaz pisilnem kellett. Nem akartam eljátszani a bunkó turistát, meg amilyen mázlim nekem van, tuti akkor jött volna arra egy rendôr, amikor egy fa tövét öntözöm a farkammal. Ezért elhatároztuk, hogy keresünk egy WC-t. Nem volt könnyû, ugyanis a Parkban nem találtunk. A térképeken sehol nem jelölték, ezért kimásztunk a 80. utca magasságában a keleti oldalon a 5th és Lexington Avenue-k felé vendéglátóegységet keresni. (Késôbb kiderült, hogy kb 50 méterre mentünk el egy WC mellett, de tábla nem jelölte a helyét, csak 10 méterre az ajtótól. Gratulálok!)

Találtunk luxus ékszerütletet, bútorüzletet, szmoking és estélyi üzletet, meg csomó olyan boltot, ahol pillanatok alatt el tudnám verni az éves fizetésem sokszorosát. Kéremszépen, ez itt a gazdagnegyed. A sznobok egy négyzetméterre esô száma nagyon magas, néha az arcom kapartam az utcán sétálgató, arisztokrata tartású emberek semmitmondó és bájolgó beszélgetéseitôl. Ha gazdag leszek, nem akarok sznob geci lenni. Pont.

Gyorskajáldát és WC-t csak 30-35 utcányi séta után találtunk újra, addigra a hólyagom már fejméretûre dagadt. Ezúttal elnyomtam a hosszan elnyújtott hörgéssel vegyített sóhajomat, amit olyankor (is) szoktam kiadni, amikor már nagyon feszül a hólyagom és könnyítek magamon. Visszasétáltunk a Park elejéhez, ahol megkérdeztünk egy embert, hogy hol találunk normális gyorskaját, mire ô teli szájjal mondott valamit és irányba tettük magunkat. Végül egy Subway-ben kötöttünk ki, onnan pedig teli bendôvel visszatértünk a Parkba. 50 méter után találtam a sétány mellett egy üres pénztárcát, mindössze egy jogsi és egy hitelkártya volt benne. (Meg 2 dollár, de azt lenyúltam, mivel kb 6 dollárom volt összesen. Tudom, szégyen, de pár napja meg adakoztam 10 dollárt a Battery Parkban.) Feladatként tûztem ki, hogy találjunk egy rendôrt, de csak 1 óra múltán jártunk sikerrel. Odaadtam a brifkót, de nem mondtam semmit a 2 dollárról. Próbálták leírni a nevem, majdnem sikerült. Az egyik zsaruról kiderült, hogy magyar a barátnôje, 6 éve él vele odakünn és még magyar szavakat is tudott nekünk mondani! Eddig ô volt a 3. amerikai, aki tudta hol van Budapest.

Szóval a Parkban sokat sétáltunk, henyéltünk a pázsiton, volt valami kutyaverseny is, meg van ott állatkert és a Metropolitan Museum is itt található (ide mentünk volna). Van lehetôség, bringát, csónakot, hintót bérelni, van teniszpálya, baseball pálya, minden nagyon pálya bár nem éltünk egy lehetôséggel sem. Inkább csak sétáltunk és nézelôdtünk, tök jó volt!

Állítólag nem tanácsos este/éjszaka a Parkban maradni, ezt mi sem próbáltuk ki, szürkületkor kimásztunk a téglaházak közé az E 103th Street magasságában, ez már nincs messze a Harlemtôl. Ági parázott is rendesen, bár szerintem nem volt oka rá és ez is a New York élmény része, nem?

Mire beesteledett, megéheztünk, ezért úgy döntöttünk, hogy visszatérünk a 2 napja felfedezett olasz vendéglôbe. Utolsó, amerikában elfogyasztott vacsorám életem legjobb lasagne-je volt! Teli hassal és fájó lábakkal tértünk vissza a szállásra és kezdtünk el pakolni.

Vízköpôk megint

John Lennon emlékhely

Mókusból sok volt, de feketébôl csak egy

Megnéztem volna NY legnagyobb épülô templomát, de messze volt

vasárnap, október 26, 2008

New York - 5. nap

Pénteken jobbára Downtown-ban mászkáltunk, később a parton. Előző nap keveset kattintottam a Nikonnal, de ezt aznap pótóltam. Megejtettem egy mini foto-túrát a Brooklyn hídra, amíg Ági rám várt a City Hall Park kertjében és élvezte a napsütést. Remélem. Egészen fantasztikusak ezek a magas építmények, építészetileg mindenképp, és fotós szempontból egyaránt. Vissza kell jönni. 5-10 év múlva... Inkább 5 :)

A nap egy részét a South Street Seaport-on töltöttük, kerestük azt a komp-ot, amely elvisz Ellis Island-re. Bár nekem nem volt hozzá sok kedvem, és netes forrásom szerint a Szabadság-szobor meglátogatása nem igazán éri meg ár-érték arányban, végül nem oly nehezen beadtam a derekam. Végülis látnivaló:) A Battery Park-ban található jegyeladónál viszont kiderült, hogy Ellis Island zárva, nem adnak el több jegyet a kompra. Csak a Szabadság szobor jöhet szóba. Ok. Evvan.

Elkompoztunk Liberty Island-re. Itt nyújtózkodik 93 méter magasba a Szabadság szobor, amely talapzat nélkül amúgy 46 méter magas, hat méterrel magasabb az Egri Minaretnél. Képzeld oda! Azt kell mondjam, marha nagy flash volt egy rézből készült óriás francia nő lábai előtt heverni:) Körbesétáltuk a szobrot, majd a Manhattan felőli oldalon leültünk a padokra. Egy panorámát akartam készíteni és mivel információink szerint 6-kor indul az utolsó komp vissza, bőven volt időnk, nem siettünk sehova. Az állvány le volt téve elém, gép beállítva, csak a tökéletes fényeket vártam, percek kérdése volt. Ekkor jött néhány egyenruhás úriamber és mosolyogva kitessékeltek a szigetről, megpróbáltam őket meggyőzni, hogy adjanak egy percet és elmegyünk, hajthatatlanok voltak. Azt mondták a komp indul és nekünk mennünk kell. Egy idő után már nem mosolyogtak, úgyhogy elindultunk és utolsóként még lőttem egy sorozatot kézből, faszán elmosódott minden, tök ideg lettem. Csak nagy nehezen nyugodtam le. A komp indulására még 15 percet kellett várni. NA, erről ennyit.

Flatiron Building

Víztartály, mindenütt ott vannak

Pihenő sirály

New York - 4. nap

Csütörtökön elhatároztuk, hogy meglátogatunk pár olyan városrészt, amelyket leginkább amerikai sorozatokban lehet látni, így jutottunk el a Soho-ba és Greenwich Village-be. Előbb viszont elgyalogoltunk Little Italy-ba ebédelni, egy kis templomi kitérő után. Találtunk egy Casa Bella nevű vendéglőt a Mulberry és Hester street sarkán, melegen ajánlom minden New York-ba tévedő magyar turistának! Nagyon klassz olasz ételt szolgálnak fel, tipikus olasz vendéglő, pincérek nagyon jó arcok, egész nap Frank Sinatra szól! Ebéd után elindultunk a Soho-ba.

A Soho New York művésznegyede. Nagy az élet itt is, rengeteg ruhaüzlet, designer- designerruha bolt található itt és egy Apple Store is. Rucit nem vettünk, csak majdnem, de a legkomolyabb designerruhákat felsozakoztató helyen az árcudálótól hirtelen leesett a vérnyomásom és úgy döntöttem, hogy fölösleges tovább csorgatnom a nyálam. Pedig Áginak is bejött:) Az Apple Store-ban végül vettem a hugomnak egy iPod Shuffle-t, magamnak egy Kidrobot üzletben vettem egy 20 centi magas kifesthető-éjszaka fluoreszkáló designer toy-t. Ha kifestettem szólok! Tipikus nőként Ági is élt a lehetőségekkel és bevásárolt pár dolgot, többek közt 3 női táskát, amelyeket egy utcai árusnál alkudott le. Az egyik táskát anyukám kapta szülinapjára. Ment a kereskedés! Yeah!

Greenwich Village az a hely, ahol többek közt a Sex and the City karakterei is élnek. Kellemes környék, bár mi már este értünk oda. Feltűnt, hogy eddig sehol nem láttam homokos bárt, csak itt, de kapásból 3-at! Itt találtunk továbbá egy ölebekre specializálódott üzletet, az ölebtáska shop szerintem nem volt messze. Érzed, hogy mennyire a helyi célközönségre specializálódott ajánlat? Na mindegy. Innen visszatértünk a Times Square-hez vásárolni, majd haza! Jó turista voltam.

Street Art

Másfajta street art

Jó turisták

kedd, október 21, 2008

New York - 3. nap

Szerdán észak felé vettük az irányt és gyalog indultunk Uptown felé. Gyönyörű napsütésben indultunk el a reggelinket felkutatni, amit egy utcai pékárustól szereztünk be és egy kisebb toronyház tövében fogyasztottunk el, miközben a mellettünk ülő padnál egy szemmel láthatólag teljesen megzakkant (inkább őrült) alak ült egy sakktábla fölé hajolva, miközben egy füzetet babrált és a cigarettacsikkjeit igazgatta a tábla mellett. Weird... Az utunk keresztülvezetett az Astor Place-en, ahol minden nap piac volt, ide jópárszor visszatértünk és tök jó csecsebecséket szerváltunk az árusoktól. Innen már simán lehetett látni az Empire State Building-et és a Chrysler Building-et. A Madison Square-en található a háromszög alakú Flatiron Building, ami New York első felhőkarcolója, mellesleg a kedvenc épületem ebben a városban. A Chrysler Building vízköpői viszont a legjobb épületdísz, amit valaha láttam. Sőt, maga az épület is elegáns, tiszteletreméltó, szép!

Szerdánként 12:30-kor van egy ingyenes idegenvezetés a Grand Central Terminal-on, ami New York központi pályaudvara, hatalmas épület, építészeti remekmű stb. Ez a túra is két órás volt, szintén egy önkéntes tartotta, hihetetlen. A vezetőnk nagyszerű showman volt, volt egy kis arisztokratikus bája az egésznek!

A túra egészen lefárasztott, ezért egy kis tankolás után elindultunk felfedezni a Keleti 42. utca és a 3-5 Avenue-k környékét. Az esti programunk a Rockefeller Center tetejére szólt, a Top of the Rock-ra. Egy 70 emeletes épület, amelynek a tetején egy eléggé felkapott kilátó van. A neten szerzett információim szerint jobban megéri, mint az Empire State Buildingre felmenni, mert ez központibb helyen van és jobban belátni a várost. Ami nagyon felbaszta az idegrendszerem, az az állvány használatának a megtiltása volt. Erre vártam legjobban egész nap, hát kiló cuccot cipeltem órák óta, erre közlik, hogy odafenn nem nyithatom ki. Vagy egy órát eltöltöttünk odafenn, végignéztük a naplementét, néztük felülről a kivilágított várost, amit előző este Staten Islandről szemléltünk. Habár Áginak tériszonya van, a látvány elűzte belőle a félelmet (legalábbis nem pánikolt be). A turistákat két méter magas plexifal végi meg attól, hogy leessenek. (Ha jól tudom, az Empire State Building-en rács van, ami nem olyan vicces, hacsak nem akarunk rácsmintás képeket készíteni az egyik legfaszább urbánus panorámáról, ami létezik a Földön.)

A tetőn folyamatosan egymásnak adogatták az emberek a fényképezőgépeiket, hogy tipikus turistaképek ezrei szülessenek, ezúttal én is beadtam a derekam. Ekkor derült ki számomra, hogy a Nikont olyannyira csak manuálban használom, hogy fingom nincs a programokból, márpedig állvány hiányában épp jól jött az éjszakai mód, de az életben nem jutott volna eszembe, ha nem látom az egyik srác D80-ján bekapcsolva, mikor megkért, hogy fotózzam le a párjával. Legszívesebben a fejemet vertem volna a falba, de véres fejjel nem mutattam volna jól a képeken;) Egy ausztrál srác a kezembe nyomta a Nikon D90-jét, hogy örökítsem meg őt, miközben próbál természetesen mosolyogni természetellenes beállásban. A gép alapból birizgálta a fantáziám, és amikor kiderült, hogy ISO 1600-on olyan szép zajmentes képet készít éjszaka, hogy az agyam eldobom, erősen megfogalmazódott bennem, hogy a D80-as vázat a jövő év során lecserélem.

Valahogy végül sikerült megoldanom az állvány problémát és az épület kövére tettem le a gépet. Szinte harcolni kellett a jó helyekért! Egy szép panoráma tutira lesz.

A magasból visszamentünk az utcára és lelkiekben felkészültünk arra, hogy mindjárt meglátjuk a Times Square-t. Baszki, az a hely hatalmas... A londoni Picadilly Circus ehhez képest túró! Akkora a világosság a rengeteg fényreklámtól, hogy lazán lehet újságot olvasni, hatalmas tömeg, üzletek mindenütt, Szabadság szobor, Batman, Pókember imitátor, NYC szuvenírboltok, idegenvezetők ajánlják buszos túráikat, teljesen kész! Egy idő után nehéz megemészteni azt a rengeteg ingert, ami ér, nagyon intenzív élmény! Nem is bírtuk 20-30 percnél tovább, valahogy kikeveredtünk és elindultunk hazafelé a Broadway-n.

Gargoyles of Chrysler Building

Bazi nagy Hello Kitty

Grand Central Terminal főcsarnok

A képek feldolgozása folyamatban, lehet eltart 1-2 hétig, mire mindennel végzek. Addig csekkold néhanapján a Flikkeremet, ahova a legjobbakat feltöltöm.

hétfő, október 20, 2008

New York - 2. nap

New York és Budapest között 6 óra az eltérés, ezért az első pár napon elég erősen a jet lag hatása alatt álltunk. Ezt az időszakot használtuk ki arra, hogy lássuk a várost a reggeli órákban, a felkelő nap fényében. Meglehetősen rövid időszakról van szó, 1-1,5 óránál nem több (reggel 6 és fél 8 között), de érdekes volt látni ezt a bazi nagy várost szinte teljesen kihalt utcákkal, amikor szinte csak az újságkihordókkal, meg a kínai negyedben a korán ébredő halárusokkal és munkába igyekvővel, vagy onnan hazatérővel találkozhatunk. A séta első pihenőjén betértünk a Starbucks-ba, a kötelező reggeli kávéra Áginak ill. forró csokira nekem, mert nem iszom kávét. Ezután a Brooklyn Bridge felé vettük az irányt. A hídon turistát csak elvétve látni, kocogókat viszont annál többet. Brooklynba átérve megpihentünk egy parkban, majd onnan a rakpart felé vettük az irányt, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt az üzleti negyedre, a hatalmas felhőkarcolókkal és a Szabadság szoborra.

New York-nak 5 kerülete van: Bronx, Brooklyn, Manhattan, Queens és Staten Island, ezek közül csak Quenns-ben és Bronx-ban nem jártunk, de Staten Island-en is csak érintőlegesen léptünk kapcsolatba. A 2. nap délelőttjét Brooklynban töltöttük, beültünk kávézóba, jártunk könyvesboltban, sétáltunk sokat. Kellemes hely, sokkal lazább, mint Manhattan, bár érződik a város szívének közelsége. Kicsit sajnálom, hogy nem töltöttünk ott több időt, de nem az volt a prioritás. Aznapi főprogramunk a Ground Zero volt, úgy hiszem minden érző embernek kötelező állomás, ha ellátogat az Almába. Nem bántuk meg.

Semmi sem pótolhatja igazából azt az űrt, amit a 2001-es terrorotámadás okozott, nehéz szavakba önteni azt az érzést, amikor az Wall Street-en járkálsz, körülötted ezer meg ezer turista, üzletember, és ott van egy bazi nagy lyuk, ahol építődaruk és emberek százai építik a jövőt ott, ahol 7 éve több ezren haltak meg. Befizettünk egy Ground Zero Tour-ra, nagyon ajánlom mindenkinek! A túrát olyan önkéntesek tartják, akik közvetlen részesei voltak az aznapi eseményeknek. Rengeteg olyan információt tudtunk meg a WTC-ről, történelméről, létrehozásáról és bukásáról, amit nem lehet csak úgy, bármilyen forrásból megtudni. 2 vezetőnk volt: Joe és Mickey. Joe tűzoltóparancsnok, akire aznap kétszer omlott rá a törmelék, betört a feje, összes bordája eltörött, nem volt ép porcikája, de mégis túlélte valahogy! Mickey az északi torony 4. emeletén volt, amikor az összedőlt, de csodával határos módon egy karcolás nélkül megúszta!

A séta az építkezést vette körbe, kb 2 órás volt. Mielőtt elbúcsúztunk, eldumálgattunk Joe-val, jófej volt. (Lehetett volna közös fotót készíteni, de valahogy nem... izé... tehát egy szobor vagy épület mellé odaállok, de hogy egy ember mellé, aki majdnem meghalt az évszázad legnagyobb terrortámadásában, és a fotóval azt mondjam, hogy "láttam és beszéltem egy emberrel aki majdnem meghalt az évszázad legnagyobb terrortámadásában" - nekem valahogy visszataszító. A portré rendben, de ez nem.)
Bár nekem már nem volt kedvem, de Ági rábeszélt és megnéztük a Tour Gallery-t is. Hiba lett volna kihagyni, meglehetősen komoly élmény volt. Filmrészletek, hanganyagok, épületdarabok, repülőgépablak, betonnal összeolvadt pisztolyok, hatalmas mozaik az áldozatok képeivel...

Feltűnt egyébként, hogy az ottani emberek nagyon komolyan veszik az önkéntességet. A támadáskor pár órán belül rengeteg önkéntes ment ápolni, élelmet osztogatni, törmeléket hordani stb. Vajon idehaza mi történne hasonló esetben?

Ezután valami lájtosabb programra vágytunk, ezért elgyalogoltunk a Staten Island Ferry-hez, ami a Battery Park mellett található. (Elem Park? Noooormális?) A komp ingyenes, elvisz Staten Islandre, és fél óránként indul vissza Manhattan felé. Pont jó volt egy kis éjszakai fotózáshoz:) No meg az élmény maga, ahogy látod a kivilágított épületsort Manhattan déli csücskén, az nagyon állat! A vacsi azt hiszem Subway szendvics volt, mi más. Normális kajáldát nem nagyon találtunk, fast food volt minden sarkon. Iszonyat!

Szabi-szobi Brooklynból nézve

Ground Zero építési terület

9/11 áldozatainak fala (részlet)

A többi képet nézd meg itt a Flikkeren.

csütörtök, október 16, 2008

New York - 1. nap

New York. A Nagy Alma. A varos, amely soha nem alszik. A varos, ahol a "szart keverik". A varos, ahol konnyebben kaphatunk nyakfajast, mint barhol mashol a vilagon a felfele bameszkodastol. A varos, ahol ejjel 11-kor lazan nekiallnak legkalapaccsal bontani az utcat.

Exkluziv bejelentkezes NYC-bol!

Az elso nap valojaban Budapesten kezdodott a repulore valo becsekkolassal majd az utazassal. A becsekk siman ment, a felszallas kiraly volt, mint mindig. Agi annak ellenere vegig parazta a felszallast, hogy legalabb 10-szer annyit repult mar, mint en. Az ut 9 ora hosszan tartott, a Malevos kaja nem volt epp izletes, de lagalabb nem haltunk ehen. Az uton leadtak az Iron Man-t, de a hang egyszeruen botranyosan rossz volt, elvezhetetlen.

Oke, leszalltunk a JFK-n, egy bazi hosszu sort kellett kivarnunk, mire atengedtek az checkpoint-on. Itt ert az elso nagyon kellemes meglepetes: a minket becsekkoltato repteri illetekessel nagyon kellemesen elcsevegtunk, miutan kiderult az utlevelunkbol, hogy magyarok vagyunk. Meselt a 82. utcaban es kornyeken elo magyar kozossegrol, meg hogy milyen joizut evett ott egyszer:) Meg nem jutottunk el oda, de tervbe van veve. Az amerikaiakrol par nap utan annyit tudok elmondani, hogy alapvetoen nagyon kedvesek, eddig keves bunkoval hozott ossze a sors, ugyanakkor erzodik rajtuk, hogy nagyon buszke nep. Az "officer" elmagyarazta, hogy melyik a legrovidebb es legolcsobb ut a JFK-rol Manhattan-be, majdnem sikerult azon az utvonalon mennunk, csak kicsit tevedtunk el.

Londonhoz hasonloan itt is baromi logikusan van megoldva a metroval valo kozlekedes: a heti berlet 25 dollar, ami jo minden buszra es az osszes metrora, korlatlan mennyisegben (elsosorban turistaknak ajanlott), amugy 1 ut 2$. A new york-i metrorol annyit, hogy 26 vonal halozza be a varost, szinte teljesen atlathatatlan, meg most is gondot okoz neha, hogy mi merre es hogyan erheto el. Biztos van benne logika, de meg nem jottem ra.

A Varoshaza kornyeken jottunk a felszinre valamikor delutan 5 korul helyi ido szerint, sajna a hatast kicsit felhigitotta az ehsegerzet, ezert elso utunk egy Burger Kingbe vezetett. Megjegyzem, hogy az amerikai fast food jobb izu, mint az otthoni es laktatobb is. Bar nem vagyok a gyorskajak hive, de az itt toltott 3 nap alatt normalis kajat meg nem ettem... Most abban a Burger Kingben irom ezt a post-ot, ahol eloszor ettunk.

Miutan megtoltottuk a bendot, megkerestuk a szallast. Ez egy hostel a Bowery street-en, olcso volt (fejenkent 200$), ennek megfeleloen nem egy Hilton. A szoba ahol lakunk kb 2,5x2 meteres, van benne egy szekrenynek latszo targy meg egy fekhely. Eddig 1 csotanyt lapitottam szet, azota egyet sem lattam. Ide tenyleg csak aludni jarunk, masra nem alkalmas a hely. Amugy megjegyzem, hogy rohadtul nem volt egyszeru szallast talalni megfizetheto aron. Elso este nem mentunk vissza a varosba, total kikeszultunk az uttol, inkabb aludtunk, hogy masnap birjuk a strapat.

Folyt. kov.

szerda, augusztus 06, 2008

Kriszti

Nem igazán tudom, hogy kezdjek neki ennek a postnak, eddig kétszer rugaszkodtam neki, talán harmadjára sikerülni fog. Csapjunk a közepébe: a hugom ma reggel elutazott Isztambulba, hogy ott próbáljon szerencsét.

Elege lett a magyar valóságból és kilátástalanságból. Teljes mértékig meg tudom érteni elkeseredettségét, hiszen elvégezte a győri Tanítóképző Főiskolát, de mire lediplomázott, a kormány oktatási reformjának hála - iskolabezárás és összevonás - esélye sem volt arra, hogy pedagógusként szerezzen állást. Sok embertől hallottam már azt, hogy rengetegen csak azért végzik el a tanítóképzőt, hogy legyen valamilyen papír a kezükben. Kriszti nem tartozik közéjük. Anyu óvónő volt, ő pedig alsótagozatos gyerekeket szeretett volna tanítani, mint a család következő pedagógus generációja. Nem tudom, hogy sikerül-e neki valaha... Diplomázás után pár hónappal elvállalt egy recepciós állást napi 12 órában, mert neki ez adatott. Közben kereste a kiutat és lőn Isztambul, ahol most au-pairként kell megállnia a helyét.

Nagyon becsülöm őt ezért a lépésért. Én valahogy soha nem bírtam magam rávenni, hogy hosszabb időre elhagyjam az országot, még akkor sem, amikor minden lehetőség adott volt! Valószínű azért, mert velem nem történt annyira elkeserítő dolog, ami megadta volna a kellő löketet. (Voltak más elkeserítő dolgok, másfajta lökettel, ezekről pár évvel ezelőtti bejegyzéseimben olvashattok.) Ő elhatározta és megtette. Ha nem lenne ott Serkan, a barátja, akkor most hülyére aggódnám magam. Ja igen, pasi is van a dologban, dehát ez már csak így megy...

Ma reggel 7-kor szállt fel Bécsből a gépe. Basszus, hogy én mennyire utálom a könnyes búcsúkat! Apám-anyám nagyon szarul érezheti magát, kétségek közt, vajon tudnak-e aludni? Ettől függetlenül, nem féltem a hugom, bízom benne, hogy előbb-utóbb megtalálja a helyét! Csak el ne adják a bazárban!

csütörtök, július 10, 2008

Szabin vagyok!!! Wááá!

Végre kivettem pár nap szabit, ami mostantól számolva 4 napra megszabadít a hivatalos munkahelyemtől, a fusimelótól, a bicajomtól :(, az ámítógépemtől és remélhetőleg pár milliárd agysejtemtől is! Megyek le a Balcsisoundra! MUHAHAHA!

Aggasztóak egyébként a hírek, hogy tegnap elfogytak a 4 napos bérletek és a péntek-szombati jegyek. Sehol se kapni semmit! Számítok a nagy tömegre, de attól tartok, akár számítok rá, akár nem, kicsit romlani fog a tavalyi Soundhoz képest az egy főre eső négyzetméter átlag. Sebaj, ez az össz nyaralásom a magyar tengerparton, egy jobb fesztiválon, mint a Sziget (már 4 éve be nem teszem oda a lábam)! Lesz ott rengeteg kolléga, barát, ismerős, fasza lesz!

Ági nem lesz, mert épp Korfun barnul és azt kell mondjam ez így van jól. Kevésbé éreztem volna magam lelkileg biztonságban, ha ott van valahol a közelben, főleg ha a tavalyi Soundból indulok ki, de akkor még sok dologhoz - így hozzá is - másképp viszonyultam. Amit viszont sajnálok, hogy pont az a személy nem lesz ott, aki mostanság a legjobban birizgálja a fantáziámat... Kár érte, de talán nem is baj, ha nem látja milyen mélyre fogok én ott süllyedni:) Talán idén is bevállalom a bungee-t, ha lesz rá elég pénzmag. Tyűha, lassan azt is ki kéne fundálnom, hogy milyen koncertekre akarok elmenni! Hozzá is látok izibe!

szerda, július 02, 2008

Scooter

A mai napon egyik kollegám elkezdte bömböltetni a Scooter egyik régi klasszikusát, a Hyper- hypert, hogy kicsit feldobja a hangulatot az irodában. Nem mindenkinek volt ínyére, de bennem kapásból elôtörtek régi tini emlékeim, amikor a vidéki haverjaimmal jártunk rave bulikra vísítani, meg ugrálni. Akkor még nem ittam alkoholt, olyan fiatal voltam! Emlékszem amikor megvettem az elsô és mindmáig egyetlen Scooter kazettámat, amit rongyosra hallgattam. Egyszerûen imádtam! Mai fejjel egyébként ezek a számok annyira egyszerûek és bugyutának tûnnek, hogy majdnem fájdalmat okoz, de elviselem a sok kellemes emlék miatt. Néha a legbutább zenék hatnak a legjobban az emberre, viszont a Scooter mostanra annyira megváltozott és szar lett, hogy egyáltalán nem izgatja a fantáziám.

A következô videókat küldöm minden nosztalgiázni vágyó huszon-harmincévesnek!

Hyper hyper


Move your ass!


I´m raving


Rebell Yell


Endless Summer


Back in the UK

hétfő, június 30, 2008

Falusi bál

Nem emlékszem, hogy mikor voltam utoljára a falunkban bálon, nem az én mûfajom. Zeneileg semmiképp és volt egy idôszak, amikor minden alkalommal esemény volt. Esemény = verekedés. Kell a francnak az ilyen.

Most hétvégén viszont kivételt tettem. Pár otthoni barátommal, akiket túl ritkán látok benéztünk pár órára, beszélgetni, vegyülni. Kurvajó volt! Élveztem, amin még én magam is meglepôdtem! Okés, az a pár sör, amit gyorsan lenyomtam, biztos segített a megfelelô hangulat elérésében. Találkoztam régi osztálytársakkal, értek kellemes meglepetések. A legnagyobb viszont az volt, hogy öcsémet láttam tökrészegen! Láttam már ôt becsiccsentve szüretkor, de ilyen állapotban még nem. Elszívtunk életünkben elôször közösen egy (két) cigit! Vett nekem sört! Nagyon sirály volt! Hatalmas partiarc lesz belôle pár év múlva. Remélem anyu nem fogja elolvasni ezt a post-ot, mert akkor a Szilárd szarban lesz. Bár ha apu olvasná, akkor nyakig ellepné...

(Öcsém, ha para, akkor szólj és leszedem a post!)

vasárnap, június 01, 2008

"A lift, az nem tud szeretni!"

Ez a gyönyörűséges mondat Márfi Gyula veszprémi érsek száját hagyta el egy bérmáláson, ami a falunkban volt ezen a szép vasárnapon. Részemről ez a hét beszólása!

(Előre is elnézést kérek mindazoktól, akiket esetleg meg fogok bántani vagy csalódást okozok néhány most következő kijelentésemmel. Elnézést!)

Ez a mondat a prédikációja közben hangzott el, amikor azt ecsetelte, hogy a mai fiatalság mennyire könnyen adja a fejét a bűnös életvitelre, nincs szeretet és mindenki magával törődik. Ekkor előhozott egy példát, hogy régen a katolikus (vagy szimplán keresztény?) iskolákban a diákok egymással versengve segítettek mozgásukban korlátozott társaiknak feljutni a lépcsőn. Azért, mert szerették egymást és mindenki segíteni akart a másikon. De ma már ilyen nincs többé, mert csak annyit mondanak az emberek, hogy ott a lift, menj azzal! Dehát... a lift, az nem tud szeretni!

Ne feledjük, hogy egy bérmáláson vagyunk, az érsek prédikációt tart huszonegynéhány 13-14 éves gyereknek. Egyébként az eszme, amit említett, azzal még nem is lenne baj. Csak azt felejti el, hogy közben a technika fejlődik, és pl a mozgásuknban korlátozottaknak a lift egy tök jól működő, kényelmes és biztonságos közlekedési mód. Más előnyeiről nem is beszélve. Basszus, most esik le: a fránya technika tehet az elidegenedésről!

Najó, emésszük meg ezt a dolgot, ez egy kicsit elhibázott és túldramatizált példa volt részéről. Ami igazából kiborította nálam a bilit, az a prédikációjának azon része volt, amikor a "másságot" mint olyan, egy velejéig bűnös dolognak festette le a bérmálkozók előtt és óva intette őket, hogy erre az útra térjenek! "Másság" alatt egyértelműen a homoszexuálisokat értette. Viszonylag hosszan tért ki arra, hogy ez a természetellenes viselkedés isten törvényeivel szembenálló dolog, ezért bűnös cselekedet!

Nos, eddig is ismertem a katolikus egyház álláspontját a homoszexuálisokkal kapcsolatban, de egészen más, amikor ezt a saját fülemmel hallom a saját falumban egy magasrangú egyházi személytől. A fotóimra esküszöm nektek, ha én homokos lennék, kiálltam volna a templom közepére a párszáz ember szeme láttára és elkiáltottam volna magam, hogy "Engem megkereszteltek, megbérmáltak, 3 évig koptattam ebben a templomban a ministráns padot és mégis buzi lettem! Nem azért, mert az akartam lenni, hanem azért, mert ilyennek SZÜLETTEM!"

Mivel nem vagyok homokos, megkíméltem a családom és a falut a totális megszégyenüléstől. De érzem, ha ez megtörtént volna, rohadtul büszke lettem volna magamra, mert kiálltam volna egy olyan közösségért, amit tévesen ítélnek meg és amelynek én is részese lennék, ha az lennék. Éreztem a zsigereimben, hogy megtenném!

Érdekes módon, a pedofilokat nem említette... Kár, hogy az egyház, még mindig nem néz szembe azzal a ténnyel, hogy a szexuális orientációt nem választja az ember, hanem felnőtt emberré való szocializálódása során kialakul benne a nemi ÖSZTÖN és irányultság. Egy meleg kapcsolat ugyanúgy egymás elfogadására és szeretetére épül ugyanúgy, mint egy hagyományos hetero kapcsolat. A partnerek között létrejövő szexuális kapcsolat - a homoszexuálisokat tekintve ez képezi a bűn tárgyát - általában kölcsönös beleegyezésen alapszik, nemde? Szerintem inkább az képezné a bűn tárgyát, ha nem mindkét fél beleegyezésével történik meg a dolog. Mint a pedofilok vagy erőszaktevők esetében...

A HIT definíciója: valaminek a feltétel nélküli elfogadása.

Aki ismer, az tudja: hitét vesztett keresztény vagyok, azaz ateista. Az egyház intézményét elavultnak tartom, bár kétségkívül van egy bizonyos közösséget összetertó pozitív ereje. Tud értékeket is közvetíteni, én például rengeteg jót tanultam a falu plébánosától - Rajczi Pál kanonok úrtól - amikor aktív templomba járó srác voltam, és aki mellett 3 évig ministráltam, töltöttem a misebort, amit soha nem kóstoltam meg, mert annyira tiszteltem... Régi emlékek...

Nekem már akkor sem stimmelt minden a keresztény vallás körül. 7-8 évesen elolvastam a Bibliát és csomó ellentmondást fedeztem fel benne, ezekbe most nem mennék bele. Évekig kerestem a kérdéseimre a válaszokat, szorgalmasan gyűjtöttem minden vallásokkal kapcsolatos információt, amiben a gimis töriórák és Schindler tanár úr segítettek a legtöbbet. Szóval hosszú út volt és nekem megalapozott bizonyítékokra volt szükségem ahhoz, hogy el tudjam dönteni a vallás szükségességét, mint életem résztvevője. Konklúzióm a következő:

A legtöbb vallás olyan manipulatív, nagy tömegeket mozgatni képes ideológiákon alapszik, amely nevében képes akár más emberekben is kárt tenni, ami egyáltalán nem vall humanitáriánus elvekre. Ezen túl, az ideológiák élén is emberek állnak, akiknek nyilvánvaló érdekük van hatalmuk fenntartásában, mivel egy ideológia vezetőjének lenni, hatalmat is jelent.

Én ezt nem akarom támogatni. Megszabadítottam magam a vallási "kötelezettségek" alól és jó ateista vagyok. Már csak ki kéne keresztelkednem, lehet olyat?

Letölthető háttérkép, 1600x1200 px, csak itt, csak most! Kattints a képre! Ezt feltettem DeviantArtra is, érdemes elolvasni a kommenteket, elég komoly vallási vita alakult ki pár emberrel.

hétfő, május 05, 2008

Last.fm - 10.000 meghallgatott szám

Valójában nem olyan nagy cucc, hogy a Last.fm-en elértem a bűvös 10.000-es számot. Ha azt vesszük, hogy tavaly volt egy 8 hónapos internetmentes időszakom, amikoris nem küldtem infókat zenehallgatási szokásaimról, de ugyanúgy hallgattam zenét, ezt a határt már régen átléptem. Hivatalosan mégis most történt meg.

Ami valójában letaglózott, az maga a tízezredik zeneszám volt, ami véletlenszerűen jött valakinek a Last.fm rádiójából:

Lamb - Gabriel

Ez az a szám, ami erős érzelmi szálakkal köt Ágihoz. Mindketten imádjuk és többször mondta, hogy erről a számról mindig én jutok az eszébe és ez valószínűleg így is fog maradni mindörökké. Nekem sokáig csak egy nagy kedvenc volt a sok közül, de jó ideje már én is hasonlóan gondolok rá. Mindig Ő fog eszembe jutni róla, ez már csak így megy.

Nem hiszek a véletlenekben, de ezt a jelzést - mert másnak nem foghatom fel - nem tudom hova tenni magamban. Mindenesetre elraktározom...

Egyszer már postoltam a klipjét, most megteszem újra, tudd miről beszélek.

hétfő, április 14, 2008

Szomorú jelenkor

Ma este arról beszélgettünk édesanyámmal - aki huszonvalahány évig volt óvónő, de tavaly lefokozták mindenessé a létszámleépítések miatt és most HÁROM ember munkáját végzi -, hogy a mai gyerekeknek olyan alapvető dolgokról nincs halvány lila gőzük sem, hogy az már kétségbeejtő!

Tudni kell, hogy egy kb. 1500 lelket számláló faluról van szó, de a kis óvodások zöme nem tudja mi az a kecske, liba, tyúk, disznó. Nem tudják, hogy milyen hangot adnak ki (mekeg, gágog, kotkodácsol, röfög), nem tudják, hogy a tehenet meg kell fejni, kijön belőle a TEJ és a tejből lehet csinálni vajat és akkor a zöldségekről, gyümölcsökről még nem is beszéltem!

Nem újkeletű a dolog. Hallottam már sztorikat városi gyerekekről, akik még csak lila tehénről hallottak, tyúkot is csak a Teszkóban láttak feldarabolva, befóliázva és nem tudták honnan jön a tojás. De könyörgöm, ez azért már túl durva, hogy a falusi gyerekek nem tudnak ilyen alapvető dolgokat! Baszki, teljesen kiakadtam... Faluról beszélünk, ahol még sok udvarban előfordulnak ezek az állatok, ha máshol nem, akkor nagyszülőknél. Való igaz, 10-20 évvel ezelőtt sokkal több helyen voltak háziállatok, ma már nem túl kifizetődő az állattartás, rengeteg fizikai munkával jár és sok időt emészt fel.

Én úgy nőttem fel, hogy az udvarunk teli volt disznóólakkal, sertést tenyésztettünk, amiket eladtunk a pápai húsgyárnak, évente 2-3 disznót levágtunk magunknak és tök jó volt. Nagyszüleimnél a tyúkok alól szedtem ki a tojást, a kakastól féltem, mert csúnyán nézett és nagyon tudott verdesni a szárnyaival, egyszer megkergetett az Iren néniék tehene, ugyanebben az udvarban végignéztem, ahogy a tehén megelli a borját (láttam ilyet disznónál is tucatszor), megültem a lovat szőrén, kergettem a tyúkokat, a kecskéket csak messziről néztem, mert féltem, hogy felöklel, és a szőlőhegyen gyíkokra vadásztam meg minden másra ami mozgott és élvezettel néztem, ahogy a mezei nyúl átvág a szántáson. Szerintem ilyen egy normális falusi gyerekkor. Eltelik 10-20 év és a falusi gyerekek zsigerből felsorolják a számítógép alkatrészeit meg felsorolnak neked 500 márkanevet, de ha az óvónéni megkérdezi tőle, hogy milyen hangot ad ki a kecske, akkor csak néz, mint borjú az új kapura. Ez egy kibaszott TRAGÉDIA!

Technikai fejlődés ide vagy oda, ezek olyan dolgok, amelyek az ember szocializálódási folyamatának elengedhetetlen és szükségszerű elemei. Nem csak vidéki, falusi gyerekeknél, hanem szerintem városiaknál is. Körbevesz a technika, meg a seggünk alá tolnak lassan mindent, de apránként elvesznek a gyökerek, amiért én elsősorban a szülőket hibáztatom. Az, hogy egy falusi anyuka vagy apuka ennyire nem törődik azzal, hogy a gyereke minél szélesebb spektrumban ismerje meg az őt körülvevő KÖZVETLEN világot, számomra a mérhetetlen felelőtlenséggel, a szülői szerep elhanyagolásával és az alapvető értékek figyelmen kívül hagyásával egyenlő.

Ha lesz gyerekem - aki valószínű városi gyerek lesz, mivel én is ott képzelem el a jövőmet -, az biztos, hogy nem fosztom meg attól az örömtől, élményektől és tudástól, amit a vidéki élet nyújthat számára. Nagyon remélem, hogy mire eljutok odáig, még megmutathatom neki ezeket az értékeket. Ha nem volnék ateista, akkor ezért imádkoznék...

hétfő, január 21, 2008

5 év

1 percnyi néma csend az elmúlt 5 évért.
...
...
...
...
...
Köszönöm. Most pedig folytatom az életem.

vasárnap, január 13, 2008

Kontroll

Volt idő, amikor mindennél jobban féltem attól, ami végül pár napja - péntek délután - bekövetkezett. Kimondtam azt, hogy VÉGE. Kimondtam akkor, ki merem mondani ezután is, és ezúttal úgy is GONDOLOM: vége.

Ágival kb. 7 éve ismerkedtem össze Külkeres éveim alatt és Ő az a nő volt, aki azonnal megtetszett. Első látásra. Amikor összejöttem vele egy Bahnhof-os buliban, ahol egyébként a heti rendszerességű Külkeres bulik főszervezőjeként voltam jelen, döntöttem magamba a piát, hogy végül neki merjek állni a mondókámnak és meghódítsam szívem választottját. Sikerült. Ez történt 2003. április 4-én, hajnalban.
Nekem nem volt rengeteg csajom, mint azt egyesek tévesen gondolják. Nem volt velük sok tapasztalatom, nem igazán találtam bennük partnerre. Tegyük hozzá, hogy meglehetősen kifinomult az ízlésem nők terén és ennek megfelelően rettentően válogatós is vagyok. Azon a hajnalon úgy tűnt, kifogtam az aranyhalat.
Ezután olyan 2 és fél év következett az életemben, ami alapjaiban változtatott meg bennem dolgokat. Olyan dolgokat, amikről azelőtt nem nagyon tudtam, hogy léteznek bennem.
Ágiban egy olyan ritka emberre leltem, aki egyszerre volt szép, hihetetlenül intelligens és éles elméjű, élettel teli, céltudatos és megértő. Azt hiszem így indult minden. Megértett. Megértette a bennem dúló kis háborúkat, viszonyomat a külvilággal - ami egy időben átcsapott iszonnyá, amikor nem voltunk együtt 2 évig, egészen előző év szeptemberéig, illetve októberéig:) Szóval nehéz eset voltam - vagyok - és Ő segített túljutnom az élet problémáin.

Basszus... Az a baj, nem vagyok benne biztos, hogy le tudom írni egyszerű magyar szavakkal, hogy mennyire sokat jelentett Ő nekem. Nem egyszer képzeltem el a közös jövőnket, közös háztartást, közös családot, gyerekekkel Vele. Annyira éreztem, hogy Ő az az ember, akivel együtt akarok megöregedni. Konkrétan magam elé idealizáltam az ember életének oly apró, de mégis fontos és örökké tartó pillanatait, amiket Vele akartam átélni. Elég jó a fantáziám, mi?
Nos, ez már soha nem fog megtörténni.

Aki rendszeresen olvassa a blogom, az biztos, hogy találkozott már több olyan bejegyzéssel, amiben a vele való kapcsolatomat ecsetelem, neadjisten rimánkodok neki, hogy fogadjon vissza magához. Könyörögtem, mint hívő ember Isten kegyelméért, mint a sarki koldus az alamizsnáért. Szeptemberben, illetve októberben újra összejöttünk, mint egy pár, hogy adjunk magunknak még egy utolsó esélyt, mert mindketten úgy éreztük, hogy a kettőnk közt zajló dolgok nincsenek lezárva, és ennyit megérdemel.
Mivel mindkettőnk baráti társasága szemében a köztünk dúló szerelmi párharc kb egy brazil szappanopera szintjére süllyedt, úgy döntöttünk, hogy senkinek nem mondunk egy árva szót sem, kizárjuk őket az életünkből, megpróbáljuk nélkülük, annak a sok embernek a valóban okos és kevésbé elmés hozzáfűznivalója nélkül.
Titok. Amit két ember tud, az titok. Amit kettőnél több, az már nem az. Nagyon lassan és módszeresen csepegtettük az infókat rólunk. Igaz, Mózes előtt 2 hét alatt lebuktunk, Zsuval megkockáztattunk egy majdnem fatális konfliktust, 2 hónap után már elmondtam a családomnak is. Ági viszont legjobb tudomásom szerint kussolt rólunk az ő baráti körében és a családja előtt. Talán csak Ivette-et avatta be mélyebben. Persze előbb-utóbb páran szagot fogtak, nem hülyék az emberek. Legalábbis nem mindenki.
Mindenesetre én a titkolózás miatt nem írtam többé a párkapcsolatunkról itt a blogon.
Azt is megtudtam, hogy volt aki konkrétan innen szedte rólunk az információt egy időben. Ez nekem valahogy nem szimpatikus. Mert Te idejössz, elolvasod, csóválod a fejed és várod az Ági-Zsutti Saga következő epizódját, hogy legyen min csámcsogni, de arra már nem veszed a fáradtságot, hogy akár csak egy árva kommentben, mail-ben, sms-ben tudtomra adjad, hogy "Zsutti bazmeg, figyellek. Benne voltam az életed egy részében. Most nem vagyok, jó messziről kémlellek, van is véleményem, de nem mondom el. De azért figyellek."
Ági baráti társaságának egy jó része valamikor az én társaságom is volt! Vannak köztük emberek, akik fontosak számomra, akiket konkrétan értékes embernek tartok, attól függetlenül, hogy mennyire tartom velük a kapcsolatot!
Valamiért sokan azt gondolják, hogy én például gyűlölöm Lacust. Nincs rá okom. Lacus egy jó ember, de sokszor nehéz elviselni és ő ezt nem mindig veszi észre. Eltöltöttem vele 8 hónapot egy albérletben, közös szobában, tudom miről beszélek. Voltak vele hatalmas közös élmények. Soha nem felejtem el azt a nyári estét a görög tengerparton, amikor Lacus könnyek közt elmesélte élete egy nagyon sötét periódusát. Megnyílt nekem és számomra ez egy fontos momentum volt azért, mert előtte addig soha senki nem beszélt hozzám olyan őszintén! Nem felejtettem el. Sajnos én ezt nem tettem meg vele szemben soha. Nem mertem másokat beengedni a bástyáim mögé, csak Ágit. Lacus, ha ezt olvasod, akkor sajnálom, hogy adott időben nem az a barátod voltam, akit megérdemeltél volna! De tudod: You must drink, to enjoy the night!
Szóval titkolóztunk mindenki előtt, holott egy bizonyos idő elteltével már mindenki tudta, de akkor is! Ez egy kurva szar döntés volt, amit meghoztunk, mondjuk ki! Ez mételyezte meg a kapcsolatunkat. Ehhez társult a két makacs ego: Ági és én.

Azt még el kell mondanom, hogy a legundorítóbb és legszemélytelenebb módon szakítottunk: MSN-en. Kurvára nem azzal a szándékkal kattintottam rá Ágira péntek délután, hogy szakítsak, de sajnos az eszmecserénknek ez lett a vége. Ha van Isten - bár szerintem nincs - akkor az látja a lelkem, hogy nem így akartam. Ez az elmúlt majdnem 6 év ennél sokkal többet érdemelt volna! Akarok Vele találkozni, a szemébe akarok nézni, ezzel tartozom Neki, magamnak, a közös múltunknak és soha meg nem történt közös jövőnknek.

Ági kontrollálni akart engem. Én pedig AKARTAM, hogy kontroll alatt tartson, mert szerettem úgy, ahogy embert addig nem szerettem és nem tudom mikor leszek képes újra. Csakhogy az önfejűségem és az életem Ágiéval összeegyeztethetetlen volt. Martuk egymást. A most következő kép az utolsó MSN beszélgetésünk zárómondatait tartalmazza. Jól figyeljetek fiúk és lányok, mert amit most olvashattok, azt bármilyen hálivúdi szerelmi drámában elétek kerülhet, de akkor csak legyintetek rá! Nesztek, ez itt a valóság, és lehet, hogy a leírt mondatok kurva nagy közhelynek tűnnek, de a közhelyeknek van egy jó tulajdonsága: IGAZAK. Figyeljetek és jegyezzétek föl egy olyan helyre, amit jól láttok és vessetek rá néha egy pillantást, ha fontos nektek az, hogy egészséges párkapcsolatban éljetek:


Ilyenkor jogosan feltehetné nekem valaki azt a kérdést, hogy most mit gondolok vagy érzek? A válaszom az lenne, hogy úgy érzem újra én kontrollálom az életemet. A saját kezembe kaptam vissza, kissé viharverten, de még dobog, él, lélegzik, van akarata és használni is fogja!
Fáj? Igen. Belül.
Túléled? Persze, csak egy világ omlott össze, majd felépül egy másik.
A jövőt hogy látod? Nemtom, ott még nem jártam. De nem adom fel.
Búcsúzóul üzennél még valamit? Igen, a NŐK jegyezzenek meg 2 egyszerű dolgot, ha igazán meg akarnak tartani egy pasit (ceruza-papír elő, felír legalább 10szer, nem elfelejt):
1. A férfiak nem gondolatolvasók, bármennyire is szeretnétek, hogy kitaláljuk mit akartok, nem fog menni. Ilyenkor használd a szád és mondd el mit akarsz, arra való.
2. Ha bajod van, akkor MONDD el! Ne holnap, ne jövő héten, ne fél év múlva az összes többi bajjal ömlesztve, hanem akkor és ott, amikor és ahol bajod van! Itt is csak a szád kell kinyitni, a többi már megy magától.

Tisztán látok. Kristálytisztán.