Valaminek történnie kell

Elhagyott. Fáj. Az én hibám.
Az ember alapvetően nem érzékeli, ahogy az ereiben folyik a vér. Én mégis érzem most, ahogy a véredényeimben lassul az áramlás. Szinte érzem, ahogy elveszti vörös színét és átváltozik valami fémes-szürkés színű masszává, ami lassan vánszorog a testemben, majd végül megáll és az egykor sebesen áramló folyadékból élettelen por lesz. Én csak állok és érzem. Nem tudok ellene mit tenni. Arcom és végtagjaim elvesztik emberi színüket és a bőröm hamuszürke színéből senki nem állapítaná meg, hogy ÉLŐ ember vagyok.
Tudatomnál vagyok, de nem érzem, hogy élek. Érzem, hogy belül szétmállok, mígnem térdeim már nem bírják a terhelést, és mint egy pusztító háborút átélt katedrális, melyben hatalmas ágyú lőtte lyukak tátonganak és csak a szentlélek tartja össze a végső pillanatig - testem meginog, majd megadja megát a gyűlöletes gravitációnak. Kő térdem darabokra törik, combjaim rázuhannak lábfejeimre. Kő testem lassan darabjaira hullik. Végezetül ami deréktól fölfelé megmaradt belőlem, altestem darabjai fölött arccal előrebukik és pozdorjává válik.
Kő fejem odébbgurul. Hiányzik néhány darabka belőle. Bal orcám, jobb szemöldököm, tarkóm egy része és az állam szilánkjai valahol ott hevernek körülötte.
Megsemmisültem.