Innerlich komplett zerstört / Nem szeretem magam

Úgy érzem eljött az ideje a legjabb postomnak. Nagyon kikívánkozik már belőlem és eddig bírtam. Az elmúlt 1-2 hét eseményei rettentő mély nyomot hagytak bennem és sajnos ezek között nincs pozitív dolog.

Először is elnézést az előző bejegyzésemért. Tudom, hogy ez nem üti meg egy diplomás ember intelligenciaszintjét, de a harag és a csalódottság nem az intelligencia függvénye. Ha eljön az ideje, leírom a "Düh" post hátterét.


Felvetődik ugyebár a kérdés, hogy miért nem szeretem magam. Nem rossz dolog, ha jóban vagyunk magunkkal, de vannak események, amik arra késztetik az embert, hogy vizsgálja meg addigi életét, és bírálja felül az addigi, saját magáról kialakított képet.
Megváltoztam. Gyökeresen. Ha 6 évvel ezelőtt láthattam volna, hogy hova jutok, miféle ember lesz belőlem, valószínű elborzadtam volna. Hajdanán még életvidám voltam, szerettem élni, élvezni az életet, társaságba járni, emberek közt lenni. Szerettem szeretni is. Mára mindez eltűnt.

Nem vagyok életvidám. Az egy dolog, hogy rossz rám nézni, mert állandóan búskomor és komoly arcot vágok, de az már egy másik dolog, hogy nem élvezem az életet. Mielőtt bárki általánosítana, nálam az élet élvezete nem azt jelenti, hogy leiszom magam minden második nap és folyton dajdajozok a haverokkal. Nem... Ha pillanatnyilag szarul alakulnak a dolgaim, de mégis látom azt a kis reménysugarat, ami azt mutatja nekem, hogy csak egy kis türelem és hamarosan jobb lesz, máris élvezem az életet. Nekem a reménysugár az út az élvezethez!

Szerettem társaságba járni. A múlt idő nem jelenti azt, hogy most már nem szeretek, csak éppen nincsenek meg hozzá a hátterem, hogy megengedhessem magamnak. Akárki akármit mond, a társaságba járás nem csak arról szól, hogy elmész és ott vagy; hanem ott vagy és együtt bulizol, iszol az emberekkel, meghívod őket 1-2 körre stbstb. Sajnos nem vagyok olyan anyagi körülmények között, hogy ezt megtehessem. A gyalázatos fizetésemből (olyannyira gyalázatos, hogy erre nem lehet alapozni semmit) kell kigazdálkodnom az albim havi díját, rezsijeit és még abból kéne úgy egy hónapban megélnem, hogy ne haljak éhen. Hozzáteszem nem megy. Ha nem segítenének a szüleim (sajnos még mindig rászorulok) már rég éhenhaltam volna. Persze olyan dolgok eszebe se mernek jutni, hogy esetleg vegyek magamnak valami új nadrágot, pulcsit vagy pólót, vagy azt a nagyon frankó öltönyt, amit már régen kinéztem magamnak. Nem rinyálni akarok, mert gyűlölöm, de ezek a sajnálatos tények. Meg vagyok kötözve.
Tehát nem tudok társaságba járni. Társadalmi érintkezéseim mindössze néhány emberre redukálódott, akikkel nagyon jól megvagyok, de sokszor még előttük is ég a pofám, vagy csak jól leplezem. Szeretnék végre úgy lenni egy társaságban, hogy ne kelljen feszengnem.

Szerettem szeretni is. Még most is szeretek. A baj csak az, pár napja kiderült, hogy annak az esélyei, hogy viszontszeressenek, drasztikusan lecsökkentek. Már-már úgy érzem lenullázódtak.
Nagyjából 8-9 hónapja már, hogy tényleg nem vagyunk együtt, de emiatt ennyire rosszul, mint most, talán még nem éreztem magam. Neked új barátod van, akiről én hat hónapig nem tudtam, vagy csak nem akartam tudni (tudat alatt). Az információ úgy hatolt belém mint kés a vajba, és két bordám közt orvosi pontossággal beletrafált a szívem közepébe. A kés mintha még mindig kiállna a mellkasomból, úgy ézem magam. Úgy járok-kelek az utcán, nézem az embereket, megyek dolgozni, főzőm a vacsorám, zuhanyzom; úgy fekszem le esténként a kék adidas póló mellé, úgy forgolódom éjszaka, késsel a szívemben kelek fel reggelente.
A munkahelyemen friss házaspárok esküvői diaporámáit kell összeraknom. Az elmúlt 2 hétben szinte kizárólag csak ezt csináltam, 2 naponta befejeztem egyet és kezdtem el a következőt. Ez a legbrutálisabb kínzóeszköz, amit velem szemben alkalmazni lehet. Sokszor sírni tudnék közben...
Alig bírok enni, pedig valaha jó étvágyam volt. A lelki szemeim előtt folyton megjelenik ahogy hozzádér, megcsókol, átölel...Olyan dolgokat adhat meg neked, amik nekem nem álltak módómban. Rettentően elrontottam az életemet, de semmit nem sajnálok annyira, mint a Te elvesztésed. Magamat okolom érte elsősorban és talán ez a legfőbb oka annak, hogy nem szeretem magam. Saját magamnak köszönhetek minden rosszat. Sokszor azt hittem, hogy mindenki másnak volt több szerencséje, mint nekem, de most már egyre inkább hiszem azt, hogy én vagyok az, aki mindig mindent elrontott. Ha visszamehetnék az elmúlt 3-4 év bármelyik napjára, akkora pofont lekevernék magamnak - de lehet inkább kettőt - hogy egyből észhez térnék!

Nincs tehetségem az élethez. Ez az igazság. Ha van is, akkor jól elbújt. Rengeteg buta dolgot műveltem már az életemben, de attól félek, hogy egy közeli napon elszakad nálam a cérna és akkor elkövetem életem legnagyobb hülyeségét. Úgy érzem az elkövetkezendő 1-2 hét sorsdöntő lehet.

2 dolog tud most csak segíteni rajtam, viszont azokra várni kell... Vissza akarom kapni a régi Zsuttit!