New York - 7. nap

Eljött a vasárnap, elôzô éjszaka már összepakoltuk a cuccainkat, csak az aprólék maradt ki, de az sem sokáig. Délelôtt még elgyalogoltunk a 2 sarokra lévô Think Coffe-ba, ahol csütörtök óta fogyasztottuk reggelinket (kiderült számomra, hogy a mogyoróvaj szar) és nyugiban elfogyasztottuk kávénkat/forró csokinkat és sajtkrémes bagel-ünket.

A szállásra visszatérve betuszkoltuk a kint maradt cuccokat Ági +1 táskájába és búcsút mondtunk átmeneti lakhelyünknek. Annyira nem töltöttünk ott sok idôt, az a hely úgy van kialakítva, hogy az ember NE AKARJON sok idôt ott tölteni. A nyílt tetejû szobák hang és hôszigetelése gyakorlatilag nulla volt, így majdnem minden hajnalban hallgathattuk a dán (vagy norvég) bulibôl hazatérô, rekedt hangon dörmögô diákokat a szomszéd szobából. Egyik hajnalban már majdnem elaludtam, mikor ezek újra merényletet követtek el a nyugodt pihenés ellen, ezért reflexbôl eleresztettem egy "Óóóó, kussoljatok má´ basszátok meg!" címû szösszenetet (nem ám Shut the fuck up!) és csodák-csodájára hatott! Elkussoltak! Utolsó esténk azért nem volt nyugodt, mert egy faszi a folyosó túlvégén beragadt a szobájába és próbálták kimenteni. WC-re akart menni és nagyon fájhatott a prosztatája emiatt, mert már nem volt fiatal. Persze ez is hajnalban, no comment.

Szóval 11-kor leléptünk, egy óra volt, míg kiértünk a JFK-re. Sok idônk volt még a becsekkolásig, gyanútlanul tekintettünk elôre az unalmas délutánra. Aztán felborult minden, de legfôképp az idegeink. Becsekkoláskor kiderült, hogy nincs meg a visszajegyünk. Egyikünknek sem! Igaz, ez már pár napja feltûnk nekünk is, de nem paráztunk, mert minden hivatalos papír, meg kód, meg tökömtudja mi minden megvolt, ami azt igazolta, hogy nekünk ott a helyünk a gépen. Csakhogy: mivel mi szabadjeggyel utaztunk, fel kellett mutatnunk a retúrjegyünket. Ha rendes utasok lettünk volna, akkor simán nyomtatnak nekünk egy jegyet és felszállunk, de mi "rendetlen" utasok voltunk. Ágival megegyeztünk abban, hogy Ferihegyen nem adták vissza azt a kis papírtokot, amiben a retúrjegyünk volt, a kiútra szóló jegy mellett. Akkor nem tûnt fel. Oké, egy picit mi is hibásak voltunk, figyelni kellett volna. De ha Józsi bácsi felmegy vidékrôl Ferihegyre, akkor szerintem joggal várja el az ott dolgozóktól, hogy tudják mit vesznek el és mit adnak vissza. (Kiderült amúgy, hogy nem mi voltunk az egyetlen "félrekezeltek".)

Nem térnék ki részleteiben az ezután következô két órára, legyen elég annyi, hogy elküldtek egy másik terminálra, ahol nem jártunk sikerrel, visszamentünk és próbáltuk rendezni sorainkat a magyar Malévos képviselônôvel. Eleinte mindenhol szabályokba ütköztünk, amelyek nem tették lehetôvé a felszállásunkat a gépre. Ági közben egy malévos kontaktjával tartotta a kapcsolatot mobilon. Csak hogy érezd: Magyarországon ekkor vasárnap este 9-10 volt. Amíg mindenki telefonált mindenhova, én sztoikus nyugalommal leültem a poggyászomra és Vonnegutot olvastam, készenlétbe tartva a bankkártyám, ugyanis az egyetlen potenciális lehetôség az lett volna, ha ott helyben megvesszük a jegyet, fejenként 640$-ért. Nem érdekelt a pénz, nem akartam kint maradni.

Végül megoldódott a probléma, de sajnos nem írhatom le a sztorit úgy, ahogy megtörtént, mert ezzel árthatok bizonyos embereknek és az sem jó, ha mindenki megtudja, hogy... A lényeg, hogy valaki felvállalta értünk a felelôsséget és kinyomtattak nekünk 2 jegyet, hogy engedjenek fel a gépre. Szinte nem akartam elhinni! 20 percünk volt beszállásig. (Személyesen elmondom a sztorit bárkinek, vagy MSN-en.)

A vámmentes területen úgy gondoltam, hogy mivel nem költöttem el kb. 300 ezer forintot repülôjegyre, megajándékozom magam. Vettem egy Oakley szemüveget 125$-ért, mert megérdemlem és mert kb 10 éve akarok venni egy Oakley-t. Erre már tényleg vigyázni fogok.

Hazarepültünk, a kaja nagyon rossz volt (spenótos tészta, broáááf), aludni nem tudtunk, talán ha nincs az a két óra izgalom... Reggel 7-kor újra magyar talaj volt a lábunk alatt, hamarosan újra szembesültünk a magyar valósággal (nem vicc, nagyon bünti volt).

Köszönet Áginak az élményért, soha nem felejtem el!