Peet egyetlen esése a bányában :)
Bár már két hete hazatértem, de annyira elkapott a gépszíj, hogy egyáltalán nem sikerült blogolnom, de nem csak itt, hanem a 10.000 Arcú BP-n sem, amit nagyon röstellek, de igyekszem visszarázódni a kerékvágásba. Mindenesetre az utolsó Londonban töltött napomat nem szeretném kihagyni a sorból.
A mai illetve most már tegnapi nap elég laza volt, több szempontból is. Egyrészt úgy vagyok vele, hogy most már fölösleges bárhova rohannom, a London Pass-os helyekből max napi egyet vállalok be, helyette inkább fel-alá sétálgatok a városban és élvezem a miliőt, másrészt ma estére mindkét lábamra nőtt egy vízhólyag. Eddig csak a jobb nagylábujjam alatt volt egy, kb 3-4 napja nőtt oda, de ma estére a bal kislábujjamon is kiburjánzott egy. A két vízhólyagnak és a pár kilós táskámnak hála olyan a járásom, mint kezdő rappernek az első fellépésén.
Tegnap és tegnapelőtt nemvolt bejelentkezés Londonba, mivel csöppet elfáradtam és nem volt kedvem blogolni. Röviden a tegnapelőtti nap történései:
Először is azzal kezdeném, ahol az előző posztot befejeztem, azaz a telefonom adat-roaming parájával. Kiderült, hogy én vagyok a hülye, mert miután kicsit elmélyedtem a beállítások között, megtaláltam azt a checkbox-ot, amivel be tudtam állítani a hiányzó fícsört. Még figyelmeztetett is rá, hogy akár sokba is kerülhet, ezért csak akkor kapcsoltam be, amikor tényleg szükségem volt rá. Ezúttal megkövetem a magyar T-Mobile-t, de csak most...
A szombati nap után lestarpáltan feküdtem le aludni és nagyon jót szundítottam. Szükségem is volt rá, bár vasárnapra nem terveztünk semmi extra durvulást, estére mégis sikerült offolnom magam és még nincs vége.
A Zsu által tálalt bőséges reggeli után első utunk az Oxford streeten lévő Muji üzletbe vezetett, ahol vettem egy univerzális konnektor átalakítót, amellyel a világ több mint 150 országának dugaljzatával kompatibilis és van rajta USB csatlakozó is :) Aztán benéztünk a Body Shopba, amelyről életemben először külkeres tanulmányaim során találkoztam, amiről esettanulmányt kellett írnunk, de nem is ez a lényeg, hanem hogy nagyon bevásároltunk, mivel Zsu 20% kedvezményt kapott a törzsvásárlói kártyája után, így vettem hugomnak meg anyukámnak egy rakás cuccot, amit majd magukra kenhetnek. Na, most lelőttem előre a meglepetést, de annyi baj legyen.
Ma egyébként iszonyat meleg volt, estére le is égett a vállam, mivel lájtosra vettem a figurát, trikóban mászkáltam egész nap. Sétálgattunk a Temze partján, majd a Tate Modern mellett lévő nagy forgalmú pub-ban rákészültünk a Német-Angol meccsre, ahol kellemes eszmecserét folytattunk egy idős angol hölggyel, majd miután megkérdezte, hogy kinek szurkolunk, Zsu legnagyobb bánatára én az angolok mellett döntöttem (lásd előző poszt vége). Egyébként ez az én formám, valamiért mindig a vesztesnek drukkolok és lőn, Angliát lealázták a németek. Ezután elváltak útjaink Zsuval és úgy terveztem, hogy valahol megvacsorázom, majd beülök egy pub-ba az Argentina-Mexikó meccsre, de nem így történt. Miután másfél órát bolyongtam céltalanul a belvárosban, eljutottam arra a szintre, hogy összeesek, ha nem eszek valamit ezért nagyon gyorsan kerestem egy megfizethető vendéglátó helységet. Vacsi után nekiálltam a pub keresésnek, de a belvárosban nem találtam egy nyitott helyet sem - mondjuk nem tudom mit vártam vasárnap este... Keresgélés közben jól eltévedtem, a térkép sem segített, úgyhogy bemenekültem a legközelebbi metróba, hogy elmetrózzak a Marble Arch-ig, amiről biztosan tudtam, hogy onnan jár egy busz Kilburn felé. Hazafelé rájöttem, hogy Zsuval vissza kellett volna jönnöm, mert a környéken szinte az összes pub nyitva volt és természetesen mindenhol adták a mérkőzéseket.
Most meg itt ülök a konyhában egy kiadós zuhany után, mindjárt éjfél, írom a blogom, aztán meg nekiállok dolgozni, mert van egy kis restanciám, amit pénteken már nem tudtam befejezni a Ustreamben, de muszáj, mert különben a többiek nem tudnak haladni a munkával.
Kicsit off, de azért leírom: a T-Mobile elmehet a kurvaanyjába. Itt van ez a hiper-szuper telefonom, amit sok pengőért vettem tavaly, de a roamingon kívül semmi más nem működik: nem tudok twittelni, netezni, térképet nézni, konkrétan semmit, amihez minimum 3G kéne. és adatforgalommal jár. Amikor leszálltam a gépről, küldtek egy sms-t, hogy üdvözölnek a UK-ban, a roamingos hívás meg sms jó drága lesz, meg az adatforgalom is, csak azt felejtették el leírni, hogy hogyan tudom aktiválni, vagy hogy lehet-e egyáltalán. Nem érdekel mennyibe kerül, akarom azt a szolgáltatást! Holnap reggel első dolgom lesz, hogy felhívom a T-t és oldják meg a problémám, vagy menjenek bús p....ba.
Most jól kidühöngtem magam, jöhet a munka. Jó éjt kedves internetező gyerekek!
Három év után újra sikerült kijutnom Londonba, bár semmi sem úgy alakult, ahogy azt hónapokkal ezelőtt elterveztem. Az volt ugyanis a terv, hogy meglátogatom kintrekedt barátaimat - Mózest, Daint, Attist, Zsut és Diust - csakhogy Mózes közben hazajött márciusban, Dain elköltözött Amszterdamba és megházasodott (tegnapelőtt), Attist meg kiküldte a cége egy hónapra Fokvárosba, hogy ott lapátolja a biteket. Szóval nem túl jól indult az egész, mégis megvettem a repjegyet áprilisban. Mivel eredetileg Mózesnél és Dainnél laktam volna, más alternatíva után kellett néznem, így jött a képbe Zsu, de ő csak 5 napot tudott bevállalni, és Attis lett volna a másik szállásadóm, ha ha nem küldik ki közben Dél-Afrikába. A szálláskeresés további mizériájától itt most mindenkit megkímélnék, a lényeg, hogy végül Tct-nél, a Spottr egyik alapítójánál sikerült a másik öt napra hajlékot szereznem, ezúton is hálás köszönet neki.
Péntek este még megnéztem a Spanyolország-Chile mérkőzést az Indexen, aztán szép komótosan összepakoltam a cuccaimat, meg kitakarítottam a lakást és 5-re hívtam egy taxit, ami kivitt a reptérre. A repülőutat átaludtam, mivel éjszaka egyáltalán nem feküdtem le. A gépem Gatwick-en szállt le, ahonnan vonattal viszonylag hamar eljutottam London belvárosába, a Victoria Stationre. Egy kis bénázás után sikerült feltöltenem a 3 éve vásárolt Oyster kártyámat - ami a Londoni BKV bérletének felel meg és bármikor újrafelhasználható - és megkerestem a buszt, ami elvitt Kilburnbe, ahol most Zsu lakik. Útközben deja vu rohamom volt, mivel 3 éve ugyanezen a környéken laktunk Dainnel, amikor Diust látogattuk meg.
Nagyon jó volt újra Zsuval találkozni. Elvitt az albérletébe, amit három másik különböző nemzetiségű emberrel oszt meg. Első dolgom volt, hogy aludjak pár órát, mert teljesen kimerültem. Utána kibuszoztunk a Hyde Parkba, ahol egy elkerített részen koncertek voltak, de oda nem mentünk be, hanem kerestünk egy félig árnyékos helyet, ahol cider-t iszogattunk. Közben a színpadon váltották egymást a zenekarok és kb 5 perccel azután, hogy letelepedtünk a fűbe, a Jamiroquai pendítette meg a húrokat. Bár semmit sem láttunk, de azért elég laza volt, hogy szombat délután élő Jamiroquai koncert mellett ciderezünk a Hyde Parkban. A park egyébként tele volt emberekkel. Mint megtudtam, igazi kuriózum, hogy hétvégén süt a nap, ráadásul nem is kicsit, így aki tehette kiszabadult a négy fal közül.
Egyébként még egy darab képet sem készítettem, de ami késik nem múlik. Ma Anglia-Németország meccset fogunk nézni a Regent's Park-ban, de még nem döntöttem el, hogy kinek szurkoljak ;)
Na megpróbálom magam erőteljesen seggberugdosni, hogy a rövid twitek javára méltatlanul elhanyagolt blogomba új életet leheljek, ezért az elkövetkezendő pár napban leírom az elmúlt hetek fontosabb eseményeit. Szóljon ez a post az új munkahelyemről, ahol április elsején kezdtem: ez a Ustream.
A cégről annyit kell tudni, hogy 2006-ban alapította egy magyar és két amerikai úriember, és a magyar szálnak köszönhetően itthon folyik a fő fejlesztés. A cég szolgáltatása nagyon leegyszerűsítve abból áll, hogy bárki számára élő online közvetítést tesz lehetővé, aki rendelkezik webkamerával és internetkapcsolattal, illetve kamerával ellátott és netkapcsolatra képes mobillal. A központ egyébként az USA-ban található a Szilícium-völgyben.
Hogy is kerültem ide? Ehhez vissza kell mennünk az időben: pár hónapja még a Youngban egyik munkanap végén megkérdeztem a reklámszakmában nálam 12 évvel tapasztaltabb kollégámat, hogy volt-e valahe ilyen szar ügyfele, mint a Kékek. Kb. 5 másodperc alatt átgondolta az elmúlt 15 évet és mondta, hogy SOHA NEM VOLT MÉG ILYEN SZAR! Na, akkor bennem eltört valami, hiszen az elmúlt 3,5 évben a Kékeknek dolgoztam, és bár az elején meg a közepén még nagyon élveztem, de a végén már nem annyira. Külön postot szentelhetnék annak, hogy mennyi ostobaságot kellett megszenvednünk, de nem tehetem, mert akkor otromba módon szerződést meg titoktartási kötelezettséget szegnék és annyira megbüntetnének, hogy az a lakástörlesztés mellé nem hiányzik. Szóval hirtelen megállt az idő és kezdtem átgondolni a reklámszakmában eltöltött éveimet, pro és kontra. Arra jutottam végül, hogy nem tudom pontosan mit akarok csinálni és hol, de a Kékektől meg kell szabadulnom!
Nem sokkal később úgy alakult, hogy egy itt dolgozó cimborám, Nec felesége, Mazsi eljött ide felvételre, de különböző okok miatt lemondta az állást és maga helyett ajánlott két embert, közülük én voltam az egyik. A felvételi beszélgetés "gyakorlati" részét jól elszabtam, de erre már csak akkor jöttem rá, amikor hazafelé tartottam. Otthon egyből rácuppantam a PC-re és írtam egy mailt, hogy "egyáltalán nem volt jó, amit mondtam" (idézet a levelemből) és részletesen taglaltam, hogy mit kellett volna. Ezek után megnyugodtam, mindent tőlem telhetőt megtettem a cél érdekében és két hét után vissza is hívtak, hogy enyém az állás. Emlékszem, hogy épp vacsorát akartam készíteni és a konyhában visítottam örömömben :)
Anyagilag nem jártam jobban, mint az előző munkahelyemmel, de rosszabbul sem. Napi 8 km-el többet kell tekernem, mint Y&R-ba, ellenben megszabadultam a Kékektől! Ráadásul kaptam még egy Macbook Pro-t, ami a munkaeszköz szerepét tölti be és azt azért be kell valljam, hogy ez elég jó motivációs tényező! Az iroda egyelőre átmeneti, ősszel költözünk egy új helyre a Graphisoft Parkon belül. Ja és ami nagyon tetszik, hogy a belső kommunikáció 21. századi céghez méltóan Gmailen és Skype-on zajlik! Internet FTW! (Van itt egy nyomtató is, de működni még nem láttam.) A kollégák jó arcok. Képzelj el kb 60 embert, akiknek a zöme valamit programoz, aztán akad még pár projektmenedzser meg designer. A közös nevező a kockulás minden szinten. Persze én csak nézek ki a fejemből, mikor a progosok elkezdenek dobálózni hangzatos és titokzatosnak tűnő rövidítésekkel, meg kóder szakzsargonnal, vagy amikor a konyhában mutogatják egymásnak az újonnan letöltött mobiljátékokat és egyszer csak hangos fegyverropogás társul a roppanós debreceni sült kolbász mellé, vagy amikor péntek este hatkor leülnek páran a C64-en játszani. Igen, van az irodában C64! Aztán van még csocsó is, a rend kedvéért :)
Jól érzem itt magam. Nem kell korán bejönni, reklámmentes környezet (picit fura, de meg lehet szokni), nincs ostoba ügyfél akit megvuduznék, új kihívások vannak, amelyek teljesen másfajta gondolkodást kívánnak meg, mint amiben eddig részem volt. A legfaszább az, hogy este hatkor nem akarok fejvesztve menekülni az irodából.
Ma már úgy néz ki, hogy az első másfél hét lájtos tempója után beindul a gépezet. Nadrág felkötve, hadd tologassam a pixeleket!
Utolsó munkanapomat töltöttem ma a Young & Rubicam reklámügynökségen, jövô héten a már a Ustream-nél tologatom a pixeleket. Kereken öt hónapig voltam itt, és csakúgy mint az Ogilvyben, itt is a Kékek anyagain kellett dolgoznom. Cseberbôl-vederbe, mondják erre. Nagyon jó volt itt dolgozni, jó volt a fizu, szuper volt a társaság, volt csocsó, csak a Kékek ne lettek volna... Ez van, elôbb-utóbb tovább kell lépni, nálam ez most elôbb jött el. Pár embert azért hiányolni fogok...
Függöny.
Az egyik legjobb dolog, ami az elmúlt hetekben történt: nemrég kaptam egy mailt, hogy kiállítánák néhány munkámat a Bükki Nemzeti Park Ipolytarnóci Ősmaradványok nevû létesítményében. Egész pontosan egy állandó és egy idôszakos kiállításról van szó az épület különbözô helyiségeiben. Az állandó lenne a 365BP-nek egy részlete, az idôszakos, amelyre júniusban kerül sor a természetfotóimból állna. Hétvégén voltam megnézni a helyszínt, ami természetesen nem a klasszikus kiállítóterem, de elsô önálló kiállításnak úgy gondolom tökéletesen megfelel, sôt, el sem tudom mondani mennyire örülök ennek a lehetôségnek! Jelenleg a kiállítás részletein dolgozunk, a 365BP-t már Húsvétra szeretnék kitenni, tehát az idô szorít. Ami teheti, az menjen el Ipolytarnócra, a kiállítás és az ôsmaradványok mellett remek túrázási lehetôségek vannak a környéken.
Ha már ott voltam, kipróbáltam a 4D mozit, amely kb. 10 percig tartott, de úgy visítottam közben mint egy kisgyerek. Ezt úgy kell elképzelni, hogy levetítenek egy sima 3D-s filmet, természetesen adnak hozzá szemüveget és egy hidraulikus szerkezet által mozgatott székbe ültetnek. Bár a szék maga csak néhány centimétert mozog, a 3D-nek köszönhetôen az élmény olyan, mintha valóban ott lennél és veled történne. Pl amikor több ezer méteres magsságból elkezdesz "zuhanni" és hirtelen egy Ötödik elem által ihletett városrészben találod magad, ahol iszonyatos sebességgel cikázol jobbra-balra, az nagyon o-da-basz. Minden korosztálynak ajánlott, de szívbajosok, tériszonyosok, epilepsziások lehetôleg kerüljék.
Kb. 5-6 évvel ezelôtt, még a fôiskola alatt bukkantam rá erre a fiatal japán tehetségre, aki azóta már az Államokban él és alkot. A szigetország kultúrájában sok évszázados hagyományra tekint vissza a fatáblákra való festés mûvészete, Audrey is ezt a médiumot választotta mûvei alapjául. Stílusa az Art Nouveau és japán manga egyedi keveréke, képein javarészt erotikusan pózoló vagy fájdalmasan nézô fiatal lányokat ábrázol. Elsô pillanatra beleszerettem a mûveibe, és akkor elhatároztam, hogy ha egyszer megengedhetem magamnak, akkor beszerzek egyet az alkotásai közül. Feliratkoztam a levlistára és évente párszor kaptam egy-egy levelet, hogy akkor most lehet rendelni printet, vagy meg lehet venni eredeti képet, sok száz dollárért. Persze sosem volt rá pénzem, illetve ha lett is volna, ki kellett volna találnom, hogyan élek túl egy-két hónapig üres zsebbel.
Aztán valamikor január végén jött egy újabb levél, amelyben két képét "dobta piacra", de csak nyomat formájában. Amikor megláttam a "Yuuwaku"-t, egyszerûen tudtam, hogy ez az a kép, amire eddig vártam. Nem tudom szavakba önteni mennyire megfogott. Aztán már csak meg kellett küzdenem azzal az érzéssel, hogy nagyon sok pénzt adok ki egy gyönyörû képért, gyönyörû kerettel (280$ postaköltséggel), amelynek hozzám való eljutásának utolsó fázisát a Magyar Posta intézi. Volt már rossz tapasztalatom velük, és sok más ismerôsömnek is.
Az amerikai postának hála a kép útját nyomon követhettem, akkor kezdtem el parázni, mikor kaptam egy mailt, hogy megérkezett a magyar vámra. A külföldrôl érkezô áruk átjutásának ez az egyik kritikus pontja, a másik ott van, amikor a Posta új számot ad neki (bár ez lehet ugyanott történik), ami ugyebár nem egyezik az eredeti amerikaival, így megszûnik a nyomkövetés, ráadásul a címzett a büdös életben nem tudja kideríteni, hogy mi a csomag új száma, mivel errôl nem értesítik. Egy kedves ismerôsömet idézve "így lop legálisan a Magyar Posta". Elôttem ismeretlen okok miatt a csomagom nem kapott új regisztrációs számot Mo-ra érkezve és nemsokára átvehettem. Nagyon régóta nem bontottam ki dobozt ennyire izgatottan. Tökéletes állapotban érkezett meg, szignózva és sorszámozva. Az enyém a 42. az 1330 eladott képből :) Most az asztalom fölött lóg.
Sajnos csak ritkán van alkalmam áldozni a mûvészet oltárán, de minden alkalom hihetetlen jóérzéssel tölt el és csak reménykedem, hogy egyszer majd hasonló sikereket érek el a képeimmel, de addig még hosszú az út.
YuuwakuEgy gyenge pillanatomban ránéztem a blogomra és meglepődve tapasztaltam, hogy legutóbbi három bejegyzésem filmekről szól, ami annyira nem jó, mivel én nem filmes blogot vezetek, hanem egy olyat, ami rólam szól. Pedig ami azt illeti, még legalább 10 filmes bejegyzést írhatnék, mivel múlt héten bekaptam egy elképesztően letaglózó tüszős mandulagyulladást, több mint egy hétig 38-39°-os lázzal feküdtem itthon, tömtem magamba a gyógyszereket, antibiotikumot, és abban a néhány rövid órában, amikor kicsit jobban voltam, megnéztem egy-egy filmet. Javulás csak azután következett be, miután édesanyám feljött a Nagy Faluba, hogy hétvégén ápolgasson. Fura, de az anyáknak van egyfajta jótékony hatása az emberre az ilyen rossz időkben.
Szóval a blogolásra visszatérve, nemrég olvastam valahol, hogy a Twitter és Fészbuk előretörésével egyre kevesebb blogpostot írnak a bloggerek és úgy tűnik ez rám abszolút érvényes, hiszen az elmúlt hetek legfontosabb történéseit mindenkivel Twitteren és Fészbukon osztottam meg, pedig némelyikük simán megérdemelt volna egy blogpostot, úgyhogy most ömlesztve leírok ide mindent.
A hónap első legnagyobb eseménye az volt, hogy a 365Budapestről megjelent egy egész oldalas cikk a Time Out Budapest magazin első számában, amiről csak annyit tudok mondani, hogy KURVAJÓ és NAGYON ÖRÜLÖK, vegyétek meg, öccázé' adják bármelyik újságárusnál, még annyit segítek, hogy a 8. oldalra kell lapozni :)
Aztán a másik nagy esemény szintén a 365BP-hez köthető, ugyanis január végén kaptam egy mailt az egri Eszterházy Károly Főiskola egyik hallgatójától, hogy szaknapot szerveznek a kommunikáció szakos hallgatóknak "Hogyan készült?" címmel. Mondanom sem kell, nagyon hízelgő volt a felkérés, azonnal igent mondtam rá, csak azt nem tudtam, hogy fogok én 200 embernek előadást tartani, amikor fősulin a Prezentációs technikák óráinkat folyamatosan ellógta a tanárunk, 30 főnél nagyobb tömegnek soha nem prezentáltam és egyszerre 300 embernek csak akkor beszéltem 5 percig, amikor 2003-ban (vagy 2004-ben?) a Külker Gólyatábor főszervezője voltam és a tábor elején ismertetnem kellett a Gólyákkal a tábor szabályzatát. Magyarul be voltam parázva rendesen, viszont kedves ex-kollégáimtól kaptam sok jótanácsot a prezit illetően és elkezdtem megírni a vázát. Sajnos a betegség másfél héttel az előadás előtt kapott el, így pont akkor haladtam a leglassabban, amikor a legjobban kellett volna, ráadásul félő volt, hogy nem gyógyulok meg addig. Végül az előadás napjának hajnalán sikerült befejeznem, Eger felé a vonaton egyszer elpróbáltam - elég siralmas volt -, majd az eredeti tervhez képest egy kis csúszással elmondtam a mondókámat a hallgatóknak. Az elején volt egy kis lámpaláz, bele is sültem a szövegbe, de miután ezen túltettem magam, már viszonylag flottul ment minden. Király volt na, és nem is voltak 200-an, ahogyan előre paráztattak, kb 50-60 fő ült a teremben. (Két előadás zajlott párhuzamosan.) Úgy döntöttem végül, hogy éjszakára maradok Egerben, mivel nagyon agitáltak az esti bulira és őszintén szólva nagyon jól éreztem magam ebben a közegben. Végülis csak öt éve végeztem a fősulin, és amikor néztem, ahogy a szervezők fel s alá rohangálnak, intézik az intézendőket, visszajöttek a régi szép emlékek, amikor még a KHE-ben (Külkeres Hallgatókért Egyesület) ugyanezt csináltuk minden rendezvény alkalmával. Néha nagyon elérzékenyültem, de ezt betudom a másfél héten át tartó begyógyszerezett állapotnak. Az előadások után volt egy kis vetélkedő a hallgatóknak, ahol az ÁJKÓ nevű csapat sorait erősítettem. A vetélkedőn különböző reklámfilmzenéket játszottak le és ki kellett találni, hogy melyik reklámban szólt a zene. Kiderült a csapatomról, hogy senki nem néz tévét - velem együtt - ennek ellenére az esti eredményhirdetésen kiderült, hogy mi nyertük meg a vetélkedőt :)))) Mondanom se kell, volt nagy vigadalom, megpróbáltam módjával piálni, mert nem vágtam mennyi gyogyó van még bennem, de így is sikerült közepesen eláznom. Mondjuk ehhez nagyban hozzájárult az a szlovák színes-szagos 50°-os rövidital, amit a szervezők itattak velem. Másnap aztán visszavonatoztam a Nagy Faluba, pénteken meg már bementem dolgozni.
Szóval ezek voltak az elmúlt hetek fontos eseményei. Még a betegség előtt határozottan ráálltam arra, hogy végre kiadót találjak a 365BP könyvnek, de ez félbeszakadt, jövő héten viszont újult erővel nekifekszem. Már többen kérdezték, hogy mi van az új projekttel, mikor indul, de sajnos a betegség miatt és programozó cimborám sok munkája miatt ez is csúszik, viszont jó hír, hogy újra beindult a szekér, már van egy félkész weboldal, csak néhány dolgot kell még a helyére tenni és akkor dübörgünk tízezerrel.
Most viszont, hogy megírtam a blogpostot, tiplizek ki az utcára és készítem a képeket az új projekthez, mivel nagyon fasza idő van!
Már harmadik napja fekszem itthon betegen 38-39°-os lázzal, amiből egyébként kurvára elegem van, és mivel ilyenkor nem sok szórakozási lehetőség akad, filmeket töltök le és nézek meg. Tök véletlenül bukkantam rá az Equilibrium című filmre, amelyről az első infóm az volt, hogy Christian Bale alakítja a főszerepet. Gyorsan rákerestem az IMDB-n, ahol 7.8-as átlaga van, ami, valljuk be, nem szar. Csak azt nem értem, hogy ez a film, hogy kerülhette el a figyelmem az elmúlt 8 évben? Merthogy kurvajó!
A történet a nem túl távoli jövőben játszódik, valamikor a III. Világháború után. Az emberiséget egy újfajta "vallási" szekta vezeti, élén az Atyával. Betiltottak mindennemű művészeti alkotást: könyveket, festményeket, zenét és az emberi érzéseket is, mert a csoport szerint ez vezet a háborúkhoz, így az emberiség pusztulásához is. Ezt úgy érik el, hogy az embereknek egy Prozium nevű szert kell beadni maguknak napi szinten. Természetesen vannak ellenállók, akik megtagadják a szer használatát, így ők érzésbűnözőkké válnak, a társadalom ellenségeivé. Az érzésbűnözők felkutatását és elpusztítását végzi a Grammaton Papság, amelynek vezetője John Preston (C. Bale). Ezek a papok tökéletes gyilkológépek, nem szaroznak, nem kérdeznek, csak lőnek. Egyik reggel Preston elmulasztja bevenni a Prozium adagját és szép lassan rájön arra, hogy vannak érzései. Na, itt kezdenek el bonyolódni a dolgok, ugyanis Prestonnak nem könnyű azt a munkát folytatni, amiben egész életében hitt, de egyre inkább megkérdőjelezi az ésszerűségét.
A színészi alakítások közül egyértelműen Bale-é emelkedik ki toronymagasan, de nem tudnék felidézni olyan karaktert, aki nem tűnt hitelesnek. A sztori teli van csavarokkal, amelyek a legváratlanabb pillanatokban csapnak le a gyanútlan nézőre, ez kifejezetten jó pont a filmnek. Aztán ott vannak még az elképesztően jól megkoreografált harcjelenetek. Egyszerűen lenyűgözőek. Ha ugyanúgy lelassították volna néhányszor, mint a Mátrixban, akkor valószínűleg azt mondanám, hogy gyönyörűek, de így csak majdnem. Azért nincs miért szégyenkezni így sem.
Erősen ajánlott film. Verdikt: 9/10
