vasárnap, szeptember 30, 2007

Fotó-szintézis

Na, ezen a videón majd beszartam! Igaz, valamikor májusban került fel a netre, tehát nem a legfrissebb, de most újra megtaláltam és meg kell osztanom mindazokkal, akik értékelni tudják ezt az innovációt.

Még annyit, hogy a TED (Technology,Entertainment, Design), ahol ez a videó készült 2007 márciusában, egy olyan fórum, amely évente rendez egy konferenciát, ahová a Föld legnagyobb tudósait és gondolkodóit hívják meg, hogy ott megoszthassák ötleteiket az emberekkel maximum 18 percben. Ha nem tudod megnézni a videót, letöltheted innen zippelve, MP4 formátumban.

hétfő, szeptember 24, 2007

Keserûbb az élet...

...mert elment a Czukor.

Atis úgy döntött megpróbálja külföldön, egész pontosan Londonban a Last.fm-nél. Egy fergeteges házibuli keretében búcsúztattuk el szombat éjjel. Remélem hazajön még, de nem 2 hét múlva!

Sok sikert Fuki, told a czukrot és lapátold a biteket!

péntek, szeptember 21, 2007

Szüret

A hétvégén szüreteltünk, errôl készítettem egy videót. Lesz majd egy angol verzió is, angol felirattal a Youtube látogatóknak, mivel nagy részük nem érti meg mirôl vartyogok mattrészegen. A minôség egyelôre nem a legjobb, de majd optimalizálom. Mindenképp nézd végig!



Ha esetleg megbotránkoznál a viselkedésemen: kit érdekel? Ilyen az igazi magyar szüret!

csütörtök, szeptember 20, 2007

Az utolsó fejezet vége (?)

Ahhoz, hogy megértsd miről szól ez a bejegyzés, olvasd vissza az „Utolsó fejezet” és az "Elengedtem, mert azt akarta" címû írásomat.

...

Tehát vége. Nem hittem volna, hogy ennyi lesz. A legrosszabb érzés, hogy már azelőtt vége volt, hogy elkezdődött volna. Végül is korrekt volt, még az elején szólt, bár van aki ezt kétségbe vonja. Nézőpont kérdése. Amíg van más, akinek jobban várja a hívását, addig miről beszélünk? Semmiképp sem feltétlen szeretetről és szerelemről. Részéről nem. Megértem amúgy, hasonlóképpen gondolkodunk. Pont ezért védem Őt egy picit, de túl sokat áldoztam már azért, hogy teljesen szemet hunyjak felette. (Pár ember nem érti, hogy miért védem, de nekem megvannak rá az okaim és ennyi legyen elég.)

Hogy ki a hibás? Ezúttal Ő és egy picikét én is. Én azért, mert vak voltam és túl bizakodó (a szerelem vak verem ugyebár). Ő viszont határozatlan, csapongó, aki a legutóbbi rosszul sikerült kapcsolata után sem találja Önmagát. Talán azt hitte, ha rásegítünk a dolgokra, akkor könnyebben megy Neki és újra tisztába kerül Magával, de csak zűrösebb lett az élete. Szar dolog, ha az ember határozatlan, ha nem tud kiállni a gondolataiért és érzéseiért, ha folyton csak kétked és kérdéseket tesz fel ahelyett, hogy a választ és megoldást keresné minden erejével. Inkább a ’Romlás virágait ’ üldözi, melynek bódító illata és íze eltakarja előle a valódi gondokat – ideiglenesen. Tudom miről beszélek, megjártam azt az utat én is... Aki ismer, az tudja. (Bocs, hogy egy mondat erejéig ilyen magas irodalmi szférákba emelkedtem, nem az én stílusom, de most így akarom kifejezni magam, mert jobban esik.)

Nem várok tovább, mostantól jöhet bármi és bárki. Abban az esetben, ha Magára találna és a megvilágosodás útján rádöbbenne arra, hogy mit vesztett és végül Ő akarna egy esélyt – ami kijárna, mert én rengeteget kaptam meg nem érdemelten – úgy neki kell valamit letenni az asztalra. Mert nem lesz még egy ilyen vak hülye...

Azoknak, akik aggódnak amiatt, hogy megint valami nagy baromságot csinálok: ne féljetek, minden baromságot gondosan megtervezek.

...

Ma reggeli update: kaptam egy sms-t Tôle. Megint rájött a hülyeségére, megint zavarodott, azt hiszi gyûlölöm, pedig nem, csak kiábrándult és üres vagyok.

péntek, szeptember 14, 2007

Dr. Steinhof, a humánus fogorvos

Elôször is le kell szögeznem valamit: rosszak a fogaim, 15 éves koromtól fogva folyamatosan küszködöm velük. Volt már jónéhány gyökérkezelésem, foghúzás, tömés stb. Egy idôben olyan gyakran jártam fogászatra, hogy mikorra - átmenetileg - minden lyukat betömtek, elegem lett belôle és hidegrázást kaptam ha csak rágondoltam. Már a hangok is ijesztôek: fúrás, reszelés, szürcsög, fortyog, kotyog, koccan, kapar.
Az utóbbi hetekben-hónapokban az egyik zápfogam okozott sok gondot, és miután múlt héten egyik éjjel már szinte vonyítottam a fájdalomtól, akkor határoztam el, hogy újra el kell mennem a fogászatra! Másnap beszéltem régi gimis osztálytársammal és egyben padtársammal - Steinhof Petivel - aki azóta kapott egy Dr. jelzôt a neve elé.
Ôszintén bevallom, kicsit tartottam tôle. Másrészt viszont benne valamiért megbíztam, talán azért, mert régi barát volt. Mindenesetre a fogorvosi székben feküdve alátámasztotta azt, amit tudtam eddig is, hogy rosszak a fogaim és jó pár alkalom kell, mire rendbehozza ôket. Elôször megröntgenezett, majd nekilátott a lyukas fogamnak, amit gyökérkezelni kellett... Felkészültem a legrosszabbra.
Nos, nem volt jó érzés, ugyan ki élvezi azt, ha a szájába matatnak és teljesen ki van szolgáltatva. Legfeljebb a fogorvos :) Ennek ellenére ez volt a "legjobb" gyökérkezelésem. Az ezt megelôzôknél ordítani tudtam volna a fájdalomtól, itt viszont csak egyszer volt olyan, hogy jobban fájt a tûrhetô szintnél. Tehát most vagy jó adag érzéstelenítôt adott, vagy kurva jól végezte a dolgát. Az ideiglenes végeredményt látva inkább a második lehetôség a valószínû, maximálisan elégedett vagyok, az érzéstelenítô hatásának elmúlása után sem kellett fájdalomcsillapítót bevennem. Szóval BIG UP Peti!
A kezelés után kaptam még jó tippeket, amelyek közül párat megosztanék veletek: a fogorvosom ajánlott egy frankó elektromos fogkefét, az Oral B Vitality-t, és a Sensodyne Classic fogkrémet. Tehát a fogorvosom ezt ajánlja, ne feledjétek gyerekek!

hétfő, szeptember 10, 2007

Utolsó fejezet

Legutóbbi bejegyzésem meglehetôsen depressziósra és világvége-hangulatúra sikerült. Talán érthetô miért.

Egy hét alatt sokminden történhet két emberrel. Megszakítanak mindenféle kapcsolatot, kitörli az egyik a másikat az MSN-litájáról (én), gyötrôdnek, kétségek közt vergôdnek, hogy vajon a helyes döntést hozták e meg. Aztán az egyikük (megint én) nem bírja tovább 2 napnál és visszaveszi az MSN kontaktok közé Ôt. Újra kommunikálunk. Ô már nem biztos benne, hogy helyesen döntött, nekem újra remeg a térdem. Most mi lesz?

Találkoztunk tegnap. Beszélgettünk. Rólunk. Megegyeztünk abban, hogy mindketten hülyék vagyunk...és bonyolultak! Adunk magunknak egy utolsó esélyt, mert ez kijár! Tudnunk kell, hogy mûködhet e! Ha igen, akkor PEACE-LOVE-HAPPINESS; ha nem, akkor ennyi volt, de legalább már tudni fogjuk. Azt hittem, most olyan post-ot írok, amiben azt fogom leírni, hogy mennyire boldog vagyok.

Amúgy igen, az vagyok! De van egy másik érzés, ami a boldogságnál is erôsebb most: IZGATOTTSÁG. Izgat ez a régi-új kapcsolat, hogy vajon tévedtünk-e, vagy helyesen cselekedtünk? Izgat az, amit a szemében látok, hogy ô is izgul, talán picit bizonytalan, szkeptikus - amit mellesleg megértek sok szempontból, hiszen én okoztam azt a sok sérelmet valaha, ami aztán...szóval tudjátok. Kiderül, hogy megérte-e megváltoznom, vagy hogy tényleg megváltoztam-e? Izgulok, de valahogy jólesô érzés ez most. E jelképes napon ( pont 2 éve csapta be maga mögött az ajtót és én nem rohantam utána) újra kezdôdik Ági és Zsutti történetének utolsó fejezete.

kedd, szeptember 04, 2007

Elengedtem, mert azt akarta

Rég volt az, hogy ennyire magatehetetlennek, hasznavehetetlennek és feleslegesnek éreztem magam. Valójában nem kéne panaszkodnom, hiszen megvan mindenem – albérlet a Várban, jó állás, barátok, hazaváró család – amit egy magamfajta ember csak akarhat. Szinte minden...

De most, amikor itt fenn a szobámban írom ezt a bejegyzést, egy Egri Leánykát kortyolgatva, hogy holnap, amikor felteszem a blogra, még a frissen sült élményt adhassam át kevéske olvasómnak – szóval most ramatyul vagyok. Alig két órája, hogy találkoztam Vele a Gödörnél és leültünk beszélgetni az Erzsébet téren. Másfél hónapja nem beszéltünk – pár sms-t leszámítva. Most teljesen le vagyok sújtva, néha az is nehezemre esik, hogy megemeljem az ujjaimat, hogy pötyörésszek a klaviatúrán. Minden erőm elment.

Azt akarta, hogy engedjem el. Nem tudott igazi okot mondani szerintem, sőt, tovább megyek ennél, szerintem élete leglogikátlanabb döntését hozta meg, annak ellenére, hogy egy okos lány – talán az egyik legokosabb akit ismerek – és mindazok ellenére, amiket érez. Azt mondta, hogy az összes kapcsolata közül én voltam az egyetlen, akivel el tudta képzelni a közös életet, közös fedelet, közös gyerekeket, mindent. Azt is mondta még, hogy szeret... Én is szeretem. Mert minden találkozásunk alkalmával úgy érzem magam, mint amikor legelőször megcsókoltuk egymást, ezt az érzést nem tudom mással megmagyarázni. Nekem messze nem volt annyi kapcsolatom, mint neki, de azt tudtam én is – és meg is mondtam neki – hogy Ő az egyetlen Nő akivel el tudom képzelni, a közös életet, közös fedelet, közös gyerekeket... Fogta a kezem és valahogy nem éreztem igazinak... Úgy éreztem légneművé válok és elillanok és kiderül, hogy ez is csak egy rossz álom volt. De ottmaradtam, a kemény fapadon ülve Vele.

Nem értem, nem értem, nem értem, nem értem, NEM ÉRTEM! Ha minden egybevág és minden olyan egyértelmű, akkor miért kell mégis az ellenkezőjét tenni? Nem kaptam még csak egy fikarcnyi esélyt sem. Valószínűleg én vagyok a világ legtürelmesebb pasija és mindezek végén nem kaptam esélyt, hogy bizonyítsak.

Azt akarta, hogy engedjem el. Mondta, hogy valószínűleg Ő ott akkor a világ legnagyobb „hülye picsája” és lehet, hogy erre csak későn fog rájönni, de az már senkit nem fog vigasztalni. Igaza van, ha erre túl későn jön rá, akkor egyszerre legalább két életet fog tönkretenni. Az övét, az enyém és azét is, akinek akkor én fogom majd a kezét és amúgy sincs semmi köze az egészhez. Mert amikor Ő erre rájön, egyedül lesz. Sokan mondták már nekem, hogy nem érdemes csak EGY csajra várni, de ezt mind olyanok mondták, akik még nem találták meg azt az EGY-et. Én hiszem, hogy megtaláltam és most elengedtem. Megtettem, mert azt akarta. Ez a szerelem? Gyűlölöm. Azért gyűlölöm, mert olyanra kényszerít, amit józanul, normál esetben nem tennék meg!

Adtam neki egy búcsúcsókot. Egy hosszú búcsúcsókot. Ennyi kijárt nekem. Nem bírtam tovább visszatartani, otthagytam a padon és elindultam a Lánchíd felé. Nem jutottam messze, mert a park végében összecsuklottam egy padon és elkezdtem bőgni. Évek óta nem sírtam ennyire. Hosszú percekig ott ültem. Mikor felnéztem, már nem volt ott. Továbbmentem és szinte a Lánchíd közepéig folyamatosan bőgtem. Közben találkoztam az élet nyomorával, turistákkal, munkatárssal, régi ismerőssel és nem bírtam szólni senkihez, csak erőltetett mosollyal az arcomon mentem tovább, hogy ne lásson senki. Hazagyalogoltam. Magamhoz tértem picit.

Most ez szól: Lamb – Gabriel. Iszom a borom. És sírok...

hétfő, szeptember 03, 2007

Student crossing

Ma reggel amikor munkába jöttem, az elém táruló gimnazisták kis csoportjának látványától eszembe jutott egy beszélgetés, ami nemrég zajlott le a fônököm és pár kolléga közt:

- Figyi srácok, mi az a nagy szürke épület ott a sarkon, ahogy megyünk a bolt felé?
- Az egy iskola. Egész pontosan egy gimnázium.
- Iskolaa? De én mindig csak dohányzó meg piáló gyerekeket látok ott!
- Igen, ma ilyenek a magyar iskolák. Te ezt nem tudtad?

Szóval most volt iskolakezdés ugyebár és épp kifogtam az elsô óra végét, amikor egy egész osztály állt kint és a fiúk serényen tekerték vágott dohányból a cigit maguknak és a csajoknak egyaránt. Remélem mást nem tettek bele...
Mire nekem gyerekem lesz, ô már az ovi elé fog kilógni cigit tekerni? Szép jövô van kilátásban, ti is úgy gondoljátok?