Elengedtem, mert azt akarta

Rég volt az, hogy ennyire magatehetetlennek, hasznavehetetlennek és feleslegesnek éreztem magam. Valójában nem kéne panaszkodnom, hiszen megvan mindenem – albérlet a Várban, jó állás, barátok, hazaváró család – amit egy magamfajta ember csak akarhat. Szinte minden...

De most, amikor itt fenn a szobámban írom ezt a bejegyzést, egy Egri Leánykát kortyolgatva, hogy holnap, amikor felteszem a blogra, még a frissen sült élményt adhassam át kevéske olvasómnak – szóval most ramatyul vagyok. Alig két órája, hogy találkoztam Vele a Gödörnél és leültünk beszélgetni az Erzsébet téren. Másfél hónapja nem beszéltünk – pár sms-t leszámítva. Most teljesen le vagyok sújtva, néha az is nehezemre esik, hogy megemeljem az ujjaimat, hogy pötyörésszek a klaviatúrán. Minden erőm elment.

Azt akarta, hogy engedjem el. Nem tudott igazi okot mondani szerintem, sőt, tovább megyek ennél, szerintem élete leglogikátlanabb döntését hozta meg, annak ellenére, hogy egy okos lány – talán az egyik legokosabb akit ismerek – és mindazok ellenére, amiket érez. Azt mondta, hogy az összes kapcsolata közül én voltam az egyetlen, akivel el tudta képzelni a közös életet, közös fedelet, közös gyerekeket, mindent. Azt is mondta még, hogy szeret... Én is szeretem. Mert minden találkozásunk alkalmával úgy érzem magam, mint amikor legelőször megcsókoltuk egymást, ezt az érzést nem tudom mással megmagyarázni. Nekem messze nem volt annyi kapcsolatom, mint neki, de azt tudtam én is – és meg is mondtam neki – hogy Ő az egyetlen Nő akivel el tudom képzelni, a közös életet, közös fedelet, közös gyerekeket... Fogta a kezem és valahogy nem éreztem igazinak... Úgy éreztem légneművé válok és elillanok és kiderül, hogy ez is csak egy rossz álom volt. De ottmaradtam, a kemény fapadon ülve Vele.

Nem értem, nem értem, nem értem, nem értem, NEM ÉRTEM! Ha minden egybevág és minden olyan egyértelmű, akkor miért kell mégis az ellenkezőjét tenni? Nem kaptam még csak egy fikarcnyi esélyt sem. Valószínűleg én vagyok a világ legtürelmesebb pasija és mindezek végén nem kaptam esélyt, hogy bizonyítsak.

Azt akarta, hogy engedjem el. Mondta, hogy valószínűleg Ő ott akkor a világ legnagyobb „hülye picsája” és lehet, hogy erre csak későn fog rájönni, de az már senkit nem fog vigasztalni. Igaza van, ha erre túl későn jön rá, akkor egyszerre legalább két életet fog tönkretenni. Az övét, az enyém és azét is, akinek akkor én fogom majd a kezét és amúgy sincs semmi köze az egészhez. Mert amikor Ő erre rájön, egyedül lesz. Sokan mondták már nekem, hogy nem érdemes csak EGY csajra várni, de ezt mind olyanok mondták, akik még nem találták meg azt az EGY-et. Én hiszem, hogy megtaláltam és most elengedtem. Megtettem, mert azt akarta. Ez a szerelem? Gyűlölöm. Azért gyűlölöm, mert olyanra kényszerít, amit józanul, normál esetben nem tennék meg!

Adtam neki egy búcsúcsókot. Egy hosszú búcsúcsókot. Ennyi kijárt nekem. Nem bírtam tovább visszatartani, otthagytam a padon és elindultam a Lánchíd felé. Nem jutottam messze, mert a park végében összecsuklottam egy padon és elkezdtem bőgni. Évek óta nem sírtam ennyire. Hosszú percekig ott ültem. Mikor felnéztem, már nem volt ott. Továbbmentem és szinte a Lánchíd közepéig folyamatosan bőgtem. Közben találkoztam az élet nyomorával, turistákkal, munkatárssal, régi ismerőssel és nem bírtam szólni senkihez, csak erőltetett mosollyal az arcomon mentem tovább, hogy ne lásson senki. Hazagyalogoltam. Magamhoz tértem picit.

Most ez szól: Lamb – Gabriel. Iszom a borom. És sírok...