A józan ész semmibe vétele

Amikor elkezdem írni e sorokat, már több mint 28 órája ébren vagyok, ami nem feltétlenül jó, pláne ha azt vesszük alapul, hogy ma este az A38-on fogok vizuálozni, ami másnap reggel 5-ig tart, tehát rohadt jól tenném, ha vízszintesbe helyezném magam! Ehelyett arra várok, hogy kész legyen egy videorender és nekiálltam blogot írni. Szép látvány lehetek, még jó hogy nem lát senki.

A tegnap este is tök normálisan indult. Elindultam Juca szülinapi bulijára a Ferenciekre, megérkeztem, Juca rámugrott, én megrogytam a meglepetéstől de azért tartottam magam, aztán elkezdtünk inni, beszélgettem emberekkel, Juca egyre részegebb lett, aztán pár ember lelépett a társaságból fizetés nélkül, nem baj a kurva szátokat csak legyen ingyen pia, egyszercsak Juca lefejelte az asztalt, de a visítóképességét ezután is megtartotta, aztán leléptünk mi is, miután fizettünk, Jucát pedig galád módon otthagytuk Daninak és mi elindultunk a Kultiplex. (Bocsi Dani!)

Kultiban kicsi buli, kicsi pia, oszt úgy gondoltam hazasétálok hajnali 2-kor, mert nekem az jó lesz! Elég jó lett, mert beletellett vagy 3 órába, amíg a Kultiból hazajutottam a Várba... Hozzáteszem, gondoskodtam arról, hogy ne unatkozzak. Például a Gellért térről elindultam a Vár felé a Gellért hegy aljában. Aki járt már arra, biztosan látta a magas vaskerítést, amiből fenyegetően meredeznek kifelé a karmok, arra várva, hogy valaki fennakadjon. Szerintem rám vártak ma hajnalban, ezért be is másztam a rács mögé és ott folytattam a hazasétát. Volt ott egy járda, ami tisztán volt tartva, láttam sok emberi szemetet a sziklák aljában, de a legfurább az volt, hogy volt belül egy forrás! A forráscsap mellett szappan, körömkefe és még valami, amit nem vettem ki a sötétben, hozzányúlni meg nem akartam. Érdekes volt. Folytattam a sétát, de néhány sziklán, kóbor macskán, bozóton és zárt ajtón kívül semmit nem találtam. A járda végénél megint átmásztam a kerítést, megint nem akadtam be. Erre ittam egy korty sört.

A Tabán aljában található néhai miniszterelnökünk, Antall József mellszobra. Ott megpihentem egy picit, rámfért. A szobor tekintete az út túlsó oldalán állapodott meg egy piros lepelbe burkolt emberen, aki egy padon ült. Illetve valami hasonlót csinált, mert azt leszámítva, hogy úgy nézett ki mint a klasszikus hajléktalan mikulás, erőteljes előre-hátra ingó mozgást végzett a törzsével, miközben teljesen rapszodikus módon sikolyok, káromkodások és más megfejthetetlen szavak hagyták el a száját, amit véletlenszerű rángások követtek. Senki más nem volt a környéken. Csak Antall Jóska, a hajléktalan mikulás, meg én. Ott abban a pillanatban számomra az az emberi roncs testesítette meg a mai Magyarországot. Antall Jóska kb csóválta a fejét, hogy "nem hittem volna, hogy képesek lehetünk ennyi szart összehordani, de tévedtem" és mindezt megmutatta nekem, hogy elmondjam nektek is a jelenést:) Szóval láttam a jelent, de a jövőt azt nem. Köszi Jóska!

A hideg arra sarkallt, hogy felgyalogoljak végre a Vár tövébe, ahol legelőször megpihentem a fámnál. Ja igen, van egy fám a Vár tövében, amit Szilveszterkor találtam. A fákhoz fűződő érdekes viszonyomat majd egy későbbi post-ban leírom ígérem, addig elégedjetek meg a tényekkel. Szóval leültem, söröztem, elszívtam egy cigit, amit Karesztól lejmoltam mielőtt eljöttem a Kultiból és közben szarrá fagytam, de mindezért kárpótolt a gyönyörű FÁM látványa!


Miután mirelitpizza lett a seggemből, minél előbb haza akartam jutni és oda a Ferdinánd kapun keresztül vezet az út. Ami éjfél és reggel 6 között zárva van, ezt egy baszottul nagy lakat adta tudtomra, meg a tábla amit eddig nem vettem észre. Nagyon örültem ennek, ezért miután bemutattam a középső ujjam a térfigyelő kamerának, elindultam a várfal mentén, mert nem volt más megoldás. Valójában ez a rövidebb út, de mást akartam hazafelé útbaejteni, na mindegy. Ehelyett inkább behatoltam egy tiltott területre, amit táblák meg kerítések óvtak tőlem. Annyira nem részletezném, a lényeg, hogy van ott hátul egy kurva nagy gödör, ahol majd kb 20 év múlva mélygarázs lesz. Táblák figyelmeztettek arra, hogy nagy és veszélyes ebek őrzik a területet. Bár először egy picit fostam, hogy mi lesz, ha most valaki elkap, vagy jönnek a kutyák, de aztán kezdett nem érdekelni, hiszen már olyan régóta voltam ott és senki sem szúrt ki, hogy még a kutyák létezését is kétségbe vontam. Végül leléptem, annyira nem volt izgalmas az a lyuk, teli van a város ilyenekkel.
Végül hazaértem, de nem feküdtem le... miért is? Ja igen, a napfelkeltéért!


Morning from the balcony from zsutti on Vimeo.

Összefoglalom:
Ma hajnalban kétszer léptem tiltott területre (lett volna egy harmadik, de ott már tényleg magas volt a kerítés). Ha lett volna egy épeszű ember mellettem, megállított volna... Szerencsére nem volt senki, ezért túlléptem a saját beidegződéseimen és volt merszem azt csinálni, ami a józan észnek ellentmond! Lehetett volna bajom, de végül nem lett, mert azért óvatos voltam. Tudjátok mi volt az egészben a legjobb? Az, hogy felszabadító erejű élmény volt! Éreztem, hogy élek! Ugyanúgy éreztem, amikor végignéztem a napfelkeltét ma reggel! Nem emlékszem mikor csináltam ilyet utoljára. De nagyon kellett már...

Jólvan, tudom mire gondoltok, mostantól nyugodtan tekintsetek zakkantnak, tudok ezzel élni. Ja, egy kérdésem azért volna hozzátok: te érezted már igazán valaha, hogy ÉLSZ? A szó spirituális értelmében! A kérdés komoly, a "hülye vagy" jellegű kommentektől kíméljetek.