Az év első munkanapja

Ez is eljött. Ez a nap. Újra fel kellett kelni korán, nem délután kettőkor, mint eddig. Igaz, még így is sikerült majd egy óra késéssel beérnem - ebben segített az, hogy csak több órányi forgolódás után sikerült elaludnom 6 körül, 8-kor csörgött az órám - de semmi gáz nincs, hiszen nekem van a legjobb főnököm a világon:) Najó, nem csak rajta múlik ez, ha nincs meló, akkor minek menjek be korábban? Fogyasztani az áramot?

Ha most minden rendben lenne a világban, akkor azt mondanám, hogy "sajnos, megint dolgozni kell", ám mivel a világban kurvára nincs rendben SEMMI az égvilágon, így azt mondom "de jó, hogy megint mehetek dolgozni!" Ugyanis még van munkám, valószínűleg még lesz is sokáig ennél a cégnél, rajtam nem múlik, az tuti.

A fiskális okokon túl van még egy jó érv arra, hogy dolgozhatok, ez pedig az, hogy nem kattanok meg otthon egyedül. Sajnos Mózes az albiban rohad egész nap, mivel neki még nincs hova mennie, illetve nem tudja mit csináljon, hova tovább stb. Na nem a teste rohad, félreértés ne essék, szerencsére nem csak szótárból ismeri a higiénia fogalmát, szegénynek az agya bomlik meg szép lassan az otthon üléstől.

Ismerős az amin most keresztülmegy. Volt pár éve egy időszakom, konrétan a főiskola után, két albérlettel ezelőtt, munka nélkül, hónapok óta ki nem hevert szakítás gondolatai pörögtek az agyamban, mint pipi a grillsütőben. Hasonló szindrómáim voltak, mint amiket Ő leírt a blogján: magamhoz beszélés, önmagam győzködése arról, hogy minden jóra fordul, aztán hirtelen elborult az elmém és felváltva tört rám a letargia, düh és tehetetlenség érzése, mindezt megspékeltem a jó öreg alkesszal és társaival. Az egyetlen dolog, ami tartotta bennem a lelket, az a tanulás volt. Ekkor tanultam meg az Illustrator és InDesign kezelésének alapjait, amit pár hónappal később már a jelenlegi helyemen kellet alkalmaznom.

Szóval itt egy üzenet Mónak a szomszéd szobából (igen, kockák vagyunk, de mi tudunk ezzel élni):
No para, olyan nincs, hogy sehogy se lesz, csak ne tartson túl sokáig!

Élet és halál a webkettőn: JPG Magazine

Nem gondoltam volna, hogy a webkettes post-sorozatomat egy meglehetősen rossz hírrel kell folytatnom. A gazdasági világválság a webkettes cégeket és kezdeményezéseket sem kíméli, ennek apropóján történt az, hogy ma kaptam egy mailt a JPG Magazine-tól, hogy minden erőfeszítésük ellenére sem sikerült biztos anyagi hátteret biztosítani a magazin mögé, ezért január 5-én kénytelenek lehúzni a rolót.

Ez egy nagyon szomorú hír.

A JPG Magazine egy san franciscoi székhelyű offline/online magazin, amely nem másról szólt, mint a fotókról és a közösségről. Kéthavonta megadtak 3 témát, amire 1-1 képpel lehetett nevezni. A tét a magazinba való bekerülés, 100$ és 1 éves előfizetés minden nyertesnek. A JPG-tagok szavazhattak a fotókra, a legtöbb szavazattal rendelkezők kerültek be az adott émákról szóló számba. Ezt sem bonyolították túl az oldal kitalálói, egy szimpla kattintás a "Yeah, it rocks" vagy "Nah, next time" gombra és kész. Pofonegyszerű ötlet és kivitelezés.

A 3 téma mellett rengeteg más témakörbe lehetett fotókat feltölteni. Mivel mindenhova csak egy képpel lehetett nevezni, az emberek sokkal jobban meggondolták, hogy mit töltenek fel, így kevesebb volt a középszerű vagy értékelhetetlenül rossz kép, mint általában más képmegosztó oldalakon. Sajnos soha nem kapott egy képem sem annyi szavazatot, hogy bekerüljön a magazinba, ahhoz nem network-öltem eléggé, de így is izgalmas volt játszani.

Tavaly januárban fizettem elő egy évre a magazinra, azt a hat számot amit küldtek kincsként őrzöm. Nagyon igényesen van megszerkesztve és a legtöbb hazai magazin színvonalát veri, ami a papír és nyomtatás minőségét illeti. Az itt látható miniállványt az előfizetéssel együtt kaptam, mellesleg a legjobb miniállványom!

Ez volt talán az utóbbi évek legszimpatikusabb fotózással kapcsolatos kezdeményezése globálisan, most pedig ennyi, kész, vége, szevasz. A JPG magazin élt két évet. Épphogy elkezdett járni...

Afterparty után

Alig hiszem el, hogy ma hajnali fél 6-tól délután 1-ig lenyomtunk egy afterparty vizuált az A38-on! Az 7,5 óra! Kivagyok mint a szemét... Aludni kéne, de ehelyett leültem megírni ezt a hülye blogot, meg közben chaten lógok egy tök ismeretlen lánnyal... WTF?

365 Budapest

Végre elérkezett az évforduló, 2009-et írunk, izgalmas évnek nézek elébe, ennek egyik apropója a legfrissebb fotós projektem, amely kerek egy éven át fog tartani. A 365 Budapest egy tipo-fotogáfiai projekt, amely Budapest házszámainak a sokszínűnégére fókuszál. Körbetekertem a várost a bringámon, így kerestem a számokat. Ez egy hosszú folyamat, amely 2008 június 23-án kezdődött és még nem ért véget, még mindig nincs meg az összes szám.
Az oldal naponta frissül, minden nap egy új házszámmal.

Valószínű nem jutottam volna el idáig, ha három jóbarátom: Mózes, Nec és d3relict nem noszogatnak annyit. Köszi srácok, ezt az oldalt nektek ajánlom!

Már csak 1 nap!

Még 2 nap

Még 3 nap

és beindul valami...

Nikon D90

Kilenc napja, hogy jelentős fejlesztést eszközöltem a fotóstáramban: lecseréltem a használtan vett D80-at egy felsőközépkategóriás (köszi d3relict-nek a pontos megjelölésért) D90-es kedvéért. Bár a váltás hatására nem termelődött bennem annyi hormon, mint amikor májusban kezembe vehettem a "dényolcvanat", de ennyi idő elteltével örömmel konstatálom, hogy jó döntés volt, ráadásul anyagilag is jól jöttem ki a dologból, mivel sikerült egy portrémarkolatra is szert tennem féláron.

Valójában semmi okom nem volt arra, hogy váltsak és nem is terveztem ilyen rövid időn belül. De amikor meghallottam, hogy a Nikon (majd később a Canon is) kijött a maga vázával, ami fotó mellett videófelvételre is alkalmas, akkor majdnem a szívemhez kaptam. Volt azelőtt egy kis kompakt Canon Powershot-om, amivel csinálgattam videókat, amelyeket leginkább VJ anyagok elkészítéséhez használtam. Amikor a hugom kiutazott Törökbe, nekiadtam, hogy legalább képeket csinálhasson valamivel, ergo nekem nem maradt semmim, amivel videót készíthettem volna. Hiányzott is nagyon, de pénzem nem lett volna egy saját HD-kamerára, így viszont, hogy beleszuszakolták Nikonéknál ezt a módot és gyakorlatilag nem kell két eszközt cipelni magammal, sokat nyomott a latba. Na, azért nem szálltak el nagyon a mérnökök, a videó-mód hagy némi kívánnivalót maga után, de az én céljaimnak tökéletesen megfelel!

A gépvázról pár érdekesség a teljesség igénye nélkül: kinézetre majdnem ugyanolyan, mint az elődje (szerintem picit szebb), méretre szinte teljesen megegyezik, ugyanúgy használható hozzá a D80 portémarkolata (MB-D80). Nagyon jó érzés kézbe venni, a váz jó minőségű műanyag, a Canonéknál használt "olcsóbb" érzetű borítás a nyomába sem ér. Bocsi a canonos ismerősöktől, de amióta először vettem a kezembe Nikont (2004), ezt vallom, okkal. Ergonómialilag fejlesztettek a vázon, legalábbis a gombok elhelyezkedése a hátoldalon sokkal jobb, mint a D80 esetében volt. A kijelző mellett jobb felül helyet kapott itt a Live View gomb, ami felcsapja a tükröt és ilyenkor a hátsó kijelzőn látjuk, amit normál fotós a keresőben szokott nézni, ebben a módban alkalmas videófelvételre is. Jobbra alul az ún. "info" gomb található, amelynek megnyomásával a hátsó kijelzőn láthatunk minden lényegesebb beállítási módot illetve beállíthatjuk, hogy itt mely menüpontokat akarjuk gyorsan elérni. Ez pl egy nagyon hasznos fejlesztés! Ha már menünél járunk: a gép ezen részét is ráncba szedték egy picit, több menüpont található itt, mint a D80-as esetében, azaz több beállítási lehetőség közül válogathatunk, több lehetőségünk van egyéni profilok beállítására, képek szerkesztésére a gépben stb. Az egyetlen bajom az volt, hogy nem minden menünél jelezték egyértelműen, hogy ha tovább kattintok, akkor ott még lesz valami, erre magamtól kellett rájönnöm, ezért végigböngésztem mindent, amit csak találtam, sok dologhoz még hozzá sem szagoltam igazán. (Így találtam meg pl a "Multiple Exposure" menüpontot, aminek nagyon örültem, a D80-on azt hiszem nem volt.) Az ergonómiai fejlesztésekhez tartozik a hátsó LCD kijelző is, ami 7,62 cm átnérőjével elég nagy ahhoz, hogy a képek visszanézését jobbá tegye, továbbá a manüben sem érezzük azt, hogy elveszünk az információhalmazban, van hely bőven mindennek.

A gép lelkét egy 12,3 megapixeles CMOS érzékelő teszi ki, beépített öntisztító egységgel! A 12 megapixel annyira nem mozgatott meg, de a beépített szenzortisztító már igen. Szerintem ezt minden gépbe be kéne építeni, igaz ez nem érdeke a nagy cégeknek meg a márkaszervizeknek, egyelőre. A szenzor mérete egyébként megegyezik a D300-éval, ami boltban 130-140 ezerrel több forintot kóstál, mint a 90-es jelzésű kistesója. A nagyobb szenzorméret eredménye a sokkal kevesebb zajmennyiség magasabb ISO értéken. Tehát simán fotózhatunk félhomályban ISO 1600-on, a fotók nem tűnnek el a digitális zaj tengerében. Mondjuk még így is vannak, akik szerint ez nem fasza és ódzkodnak a magas ISO használattól, mint macska a fürdéstől, de szerintem egy kép hangulatához rengeteget adhat hozzá a megfelelő mennyiségű zaj, ezzel a vázzal pedig elég jó eredményeket értem el például a céges karácsonyi bulin, mindenki odavolt a képek minőségéért és a gyönyörű színekért (Cotton Club, no vaku), pedig mindent JPG-be lőttem és semmit utómunka nem volt a képeken.

Ez egy kurva jó gép! Ajánlom minden hobbifotósnak, aki már tud is képeket csinálni és nem arra számít, hogy majd mindent AUTO-ra állít és a gép megcsinálja neki a frankót. Biztos lehet vele úgy is szép képeket csinálni, de szerintem okos ISO használattal és manuális beállításokkal lehet igazán fasza képeket készíteni! Aki több és pontosabb infókra kíváncsi, az guglizzon, ez itt egy kötetlen eszmefuttatás, de ha valakinek kérdése adódik a géppel kapcsolatban, szívesen válaszolok.

Ez a váz nagyon jól fog asszisztálni nekem, érzem.

P.s.: A Flickr-en még nincsenek képek, amelyeket a D90-nel lőttem, csak ez az egy itt feljebb. Jelenleg nagyszabású fotós projektem előkészítése zajlik, a gép itt segít nekem, erről rövidesen többet is írok majd, de egyelőre többet nem mondhatok.

Lufi

2 napos netnélküliség után beültem a gépem elé szörfölni a neten (de rég mondtam ki ezt!) és NOTCOT-on találtam egy érdekes post-ot, amely 2008 legjobb lufis post-jait linkelte be. Ott találtam ezt a szösszenetet, nekem ez a nap videója!

Ha már egész nap a gép előtt tespedsz...

Kattints a képre, olvasd el!

NAPdumája

Lányok készülnek az esti bulira:

"Heverôkön fogunk enni aztán kihányjuk és megint eszünk! Tök jó lesz!"

by K.


Meeting, már megint:

"A gyerekeknek jellegzetesen csak egyszer van születésnapjuk egy évben."
"Árpa Attila se buzi, csak rosszul baszik."

by B.

Első hó

Ma leesett az első hó! Király! A télben a havat szeretem a legjobban. Mondjuk ma meglettem volna nélküle, ugyanis kőkeményen beszoptam az időjárást...

Tegnap a cég garázsában hagytam a bicót, mert hazafelé nem akartam ázni, így ma vissza kellett érte mennem, tervbe volt véve egy kis tekerés. Tisztában voltam azzal, hogy eshet a hó, ezért a "sapka-sál-kesztyű-még egy pulcsi" kombó bejátszott. A Váci úton eltekertem a Megyeri-hídig, azon át Budára, ott kicsit tévelyegtem. Már a hídon kaptam az áldást, a sálammal takartam az arcom, miközben széllökésekkel hadakoztam. A hídról leérve Óbuda felé vettem az irányt, ahol eltévedtem, ekkor kezdett el legjobban esni a hó. Élesen, arcba, fájdalmasan. Valahol a puszta közepén letértem egy nagy vezeték mellé egy aszfaltozott útra, ott vettem észre, hogy defektem van. Fasza, gondoltam, se pótgumi, se szerszámok, menjünk gyalog... Rossz bringás vagyok. Elgyalogoltam az Aquincum hévmegállóhoz, mint kiderült ott lebzselek a közelében. Onnan Batyi, majd lekötöttem bringát a téren és mentem a Keletihez a dolgomra.

Amikor visszaértem, a bringa érintetlen volt, főleg mivel be volt havazva és picit ráfagyott a hó. Nem jó. Végül hazatoltam és most próbálok magamhoz térni. Kemény menet volt a mai.

Elvileg fotózni mentem, de nem voltam túl produktív, mondjuk úgy, hogy rábasztam. Konkrétan. A részleteket túl hosszú lenne most boncolgatni és nem is szeretném, mert szoros köze van egy projekthez, amin dolgozom, de hamarosan minden kiderül:) Ezt meg a puszta közepén találtam:

NAPdumája

Egy kis szösszenet egy mai meetingrôl:

"A kurva szeretet, a barátság meg ezek amik számítanak ebben a rohadt életben!"

26

Most dél van. Másfél óra múlva lesz 26 éve, hogy világra jöttem. Az elôbb rohamoztak meg a kollégáim és kívántak boldog szülinapot. Attila, a szövegíró-felem is ma született, csak egy évvel késôbb, mint én. Még nem tudja, de majd kap tôlem egy pólót, valami rá jellemzô felirattal, amiben feszíthet. A hugom köszöntött fel elôször, köszi Tesó!

Amúgy ez a nap elég szarul indult. Alapból fel kellett kelni, de mivel nem akartam, jó sokáig kihúztam és végül fél 10-kor kimásztam az ágyból. Ez automatikusan magával vonta azt, hogy sokat fogok késni OG-bôl. Reggel óta tompán fáj a fejem. A postán sikeresen ráéreztem arra, hogy mikor melyik ablakhoz kell átmennem, ha még többet akarok várni. Aztán elindultam bicajjal melóba, csak kétszer ütöttek el majdnem. Elfeletettem feltenni a szemüvegem, ezért a csípôs délelôtti hideg szembeszélben szétkönnyeztem a szemeimet, fôleg miután menetközben belerepült valami.

Most a reklámmalomban vagyok, imitálom a munkát. Szerencsére nincs sok tennivaló, de még nincs vége a napnak, tehát még lehet ez is rosszabb.

...

Közben elmentem bédelni, meg költöttem pénzt, hogy jobban érezze magát a lelkivilágom. Vettem pulcsit. Meg pólót. Tisza mindkettô. Visszajöttem munkát mímelni, de közben kiderült, hogy már dolgozni is kell. Faszom... Pont ma!

(Haza akarok menni, pornót akarok rajzolni! Nem, nem pornóra akarok rejszolni, hanem pornót akarok rajzolni. Ez is egy olyan projekt, amit tavaly találtam ki és azóta is dolgozom rajta. Remélem jövô évben el tudom adni a munkáimat sok pénzért pornóproducereknek és színészeknek! Akkor lesz ám jó világom!)

Ez a kép is egy jelenleg futó fotós-projektem része. Ha minden jól megy január elsején mutatom be. Ez egy 26-os házszám.

Ma nagyon hiányzik valaki mellôlem...

Update: A kollegáim most köszöntöttek fel tortával meg pezsgôvel mindkettônket! Imádom a munkatársaimat!

Miért jó az Oakley?

A New York-ról szóló post-sorozatom végén említettem, hogy megajándékoztam magam egy 125$-os Oakley napszemüveggel. Szögezzük le, hogy kurva drágák az Oakley cuccok, viszont be kell látnom, hogy indokolt a magas ár. Sajnos nem találtam adatot arról, hogy mennyi szabadalmat nyújtottak be a termékeik fejlesztése során, de bizonyos információim szerint több százat! A szemcsik nem szar anyagokból készülnek, de szerintem a következô videó jobban szemlélteti, hogy mirôl is beszélek:



Ezek után szerintem érdemes elgondolkodni azon, hogy mennyire fontos a szemed és mivel véded.

NatGeo

A National Geographic Society minden évben megrendezi a már hagyományosnak számító fotópályázatát, amire idén én is küldtem be pályaképeket, kollégáim hosszas unszolásának hatására. Legutoljára 2006-ban küldtem képeket komoly fotópályázatra, akkor kiállították az egyiket.

3+1 kategóriában lehetett képeket nevezni, nem fukarkodtam és viszonylag kevés tépelôdés után mindegyik kategóriába megvolt a favoritom. Múlt héten kaptam mailben meghívót a tegnapi ünnepélyes megnyitóra a WECC-be (WesteEnd Cici Center), gondoltam benézek az ingyen pia és kaja reményében.

Sajnos nyereményt nem vittem el, de nagy meglepetésemre ki volt állítva az egyik fotóm! Róla van szó:

Messze van még? (Utazás és kultúrák kategória)

Ôszintén szólva nem bánom, hogy nem nyertem semmit. A harmadik helyezettek mindegyike villanyborotvát kapott. (Egy nívósnak mondott fotóversenyen? Noooooormális?) Valójában csak az elsô helyezettek kaptak értékelhetô nyereményeket egy-egy 200.000 Ft értékû utazás formájában valami távoli vidékre. Szóval elégedett vagyok ezzel is. Második kiállított fotóm, YEAH!

A rend kedvéért itt a többi nevezett:

In love (Természet és tudomány kategória)

Padlón (Társadalomábrázolás kategória)

Veszíts el egy könyvet ("A felszín alatt rejtõzõ valódi érték", a Naturaqua támogatásával)

A legutolsó katégóriában tök esélytelen voltam, mivel fôleg "vizes" képeket díjaztak, a kép mondandójától függetlenül, az én képemen meg egy csepp víz nincs, csak az esô nyoma látszik. Ez a fotó amúgy egy, a Lánchíd pillérének talapzatán heverô könyvet ábrázol. Valamikor tavasz végén csináltam a képet, de a könyv még mindig ott van!

A megnyitó önmagában nem volt egy nagy cucc, de volt állófogadás, pia-kaja, meg néhány igazán jó fotó, és még több, aminek nem láttam sok értelmét a kiállított képek között. Találkoztam pár flikkeres arccal, nekik is volt kint képük, tökjó, gratula nektek! A képek WECC hátsó részében tekinthetôk meg, szokásos módon a korlátokra kitéve, 3 emeleten. Az enyém a mozi szintjén van, kb középen. A kiállítás december 4-ig tart.

Van remény

Ma reggel (helyi idô szerint) Barack Obama megnyerte az amerikai elnökválasztást és ezzel az USA 44. elnöke lett, továbbá az elsô színesbôrû amerikai elnök. Amerika képes volt túllépni önmagán és elôítéletein. Ez azt jelenti, még van remény egy jobb jövôre. Szeretném látni!

(Mellesleg Nostradamus megjósolta ezt is.)

New York - 7. nap

Eljött a vasárnap, elôzô éjszaka már összepakoltuk a cuccainkat, csak az aprólék maradt ki, de az sem sokáig. Délelôtt még elgyalogoltunk a 2 sarokra lévô Think Coffe-ba, ahol csütörtök óta fogyasztottuk reggelinket (kiderült számomra, hogy a mogyoróvaj szar) és nyugiban elfogyasztottuk kávénkat/forró csokinkat és sajtkrémes bagel-ünket.

A szállásra visszatérve betuszkoltuk a kint maradt cuccokat Ági +1 táskájába és búcsút mondtunk átmeneti lakhelyünknek. Annyira nem töltöttünk ott sok idôt, az a hely úgy van kialakítva, hogy az ember NE AKARJON sok idôt ott tölteni. A nyílt tetejû szobák hang és hôszigetelése gyakorlatilag nulla volt, így majdnem minden hajnalban hallgathattuk a dán (vagy norvég) bulibôl hazatérô, rekedt hangon dörmögô diákokat a szomszéd szobából. Egyik hajnalban már majdnem elaludtam, mikor ezek újra merényletet követtek el a nyugodt pihenés ellen, ezért reflexbôl eleresztettem egy "Óóóó, kussoljatok má´ basszátok meg!" címû szösszenetet (nem ám Shut the fuck up!) és csodák-csodájára hatott! Elkussoltak! Utolsó esténk azért nem volt nyugodt, mert egy faszi a folyosó túlvégén beragadt a szobájába és próbálták kimenteni. WC-re akart menni és nagyon fájhatott a prosztatája emiatt, mert már nem volt fiatal. Persze ez is hajnalban, no comment.

Szóval 11-kor leléptünk, egy óra volt, míg kiértünk a JFK-re. Sok idônk volt még a becsekkolásig, gyanútlanul tekintettünk elôre az unalmas délutánra. Aztán felborult minden, de legfôképp az idegeink. Becsekkoláskor kiderült, hogy nincs meg a visszajegyünk. Egyikünknek sem! Igaz, ez már pár napja feltûnk nekünk is, de nem paráztunk, mert minden hivatalos papír, meg kód, meg tökömtudja mi minden megvolt, ami azt igazolta, hogy nekünk ott a helyünk a gépen. Csakhogy: mivel mi szabadjeggyel utaztunk, fel kellett mutatnunk a retúrjegyünket. Ha rendes utasok lettünk volna, akkor simán nyomtatnak nekünk egy jegyet és felszállunk, de mi "rendetlen" utasok voltunk. Ágival megegyeztünk abban, hogy Ferihegyen nem adták vissza azt a kis papírtokot, amiben a retúrjegyünk volt, a kiútra szóló jegy mellett. Akkor nem tûnt fel. Oké, egy picit mi is hibásak voltunk, figyelni kellett volna. De ha Józsi bácsi felmegy vidékrôl Ferihegyre, akkor szerintem joggal várja el az ott dolgozóktól, hogy tudják mit vesznek el és mit adnak vissza. (Kiderült amúgy, hogy nem mi voltunk az egyetlen "félrekezeltek".)

Nem térnék ki részleteiben az ezután következô két órára, legyen elég annyi, hogy elküldtek egy másik terminálra, ahol nem jártunk sikerrel, visszamentünk és próbáltuk rendezni sorainkat a magyar Malévos képviselônôvel. Eleinte mindenhol szabályokba ütköztünk, amelyek nem tették lehetôvé a felszállásunkat a gépre. Ági közben egy malévos kontaktjával tartotta a kapcsolatot mobilon. Csak hogy érezd: Magyarországon ekkor vasárnap este 9-10 volt. Amíg mindenki telefonált mindenhova, én sztoikus nyugalommal leültem a poggyászomra és Vonnegutot olvastam, készenlétbe tartva a bankkártyám, ugyanis az egyetlen potenciális lehetôség az lett volna, ha ott helyben megvesszük a jegyet, fejenként 640$-ért. Nem érdekelt a pénz, nem akartam kint maradni.

Végül megoldódott a probléma, de sajnos nem írhatom le a sztorit úgy, ahogy megtörtént, mert ezzel árthatok bizonyos embereknek és az sem jó, ha mindenki megtudja, hogy... A lényeg, hogy valaki felvállalta értünk a felelôsséget és kinyomtattak nekünk 2 jegyet, hogy engedjenek fel a gépre. Szinte nem akartam elhinni! 20 percünk volt beszállásig. (Személyesen elmondom a sztorit bárkinek, vagy MSN-en.)

A vámmentes területen úgy gondoltam, hogy mivel nem költöttem el kb. 300 ezer forintot repülôjegyre, megajándékozom magam. Vettem egy Oakley szemüveget 125$-ért, mert megérdemlem és mert kb 10 éve akarok venni egy Oakley-t. Erre már tényleg vigyázni fogok.

Hazarepültünk, a kaja nagyon rossz volt (spenótos tészta, broáááf), aludni nem tudtunk, talán ha nincs az a két óra izgalom... Reggel 7-kor újra magyar talaj volt a lábunk alatt, hamarosan újra szembesültünk a magyar valósággal (nem vicc, nagyon bünti volt).

Köszönet Áginak az élményért, soha nem felejtem el!

New York - 6. nap

Szombatra lájtosabb programot terveztünk, mivel addigra már csontig gyalogoltuk a talpainkat. Zöld területre vágytunk és mi lehetne ennél jobb helyszín, mint a Central Park? Persze ez sem ment egészen úgy, ahogy terveztük.

(Elôtte még megvettem öcsémnek az ajándékát, ami egy amerikai focilabda volt. NAGYON nehezen találtam olyan boltot, ahol árultak jó labdát: Times Square, ESPN sportbolt, csak itt. Viszont az eladócsajszi olan kedves volt, hogy majdhogynem flörtölt velem. Errôl ennyit, vissza szállás, labda letesz, irány a CP!)

Kapásból a metróra szállásnál elcsúsztak a dolgok, ugyanis nem figyeltünk és egy express vonatra szálltunk, ami elég ritkán áll meg. Így suhantunk el a W 72th Street mellett, ahol ki akartunk szállni, de csak a W 110th Street-en sikerült. Illetve nem teljesen, csak átszálltunk a visszafele induló szerelvényre, de ez is express volt és visszavitt oda, ahonnan elindultunk (W 59th Street). Elegünk lett a metróból (meg abból, hogy itt bénázunk) ezért a Parkon kívül folytattuk a sétát a felszínen a 72. utcáig. Sétában jók voltunk ugyebár. Az itteni bejáratnál található a Strawberry Fields, ami egy John Lennon emlékhely. Tudjátok, innen nem messze a háza elôtt lôtte le Lennon-t egy rajongója, Mark Chapman. Annyira rajongott érte, hogy megölte. Nooooormális? Úgy éreztem ez egy kötelezôen látogatandó hely, még akkor is, ha nem vagyok nagy JL rajongó. (Amúgy a bejárattal szemben áll a Dakota-ház, Lennon ex-lakhelye, ahonnan Yoko Ono a mai napig nem költözött ki.)

Ezután séta a Parkban, Shakespeare-kert, Belvedere kilátó, tavak, csónakok, kacsák, kocogók, bringások, szerelmespárok, madarak és mókusok mindenütt. Csak rendôrt nem láttunk, pedig a Central Park-nak van saját rendôrôrse is! Az eredeti tervek szerint múzeumba is el akartunk látogatni, de ez javarészt pénzhiány miatt kimaradt. Majd legközelebb. Szóval botorkáltunk már egy ideje, de aztán rámjött a "sárgaláz", azaz pisilnem kellett. Nem akartam eljátszani a bunkó turistát, meg amilyen mázlim nekem van, tuti akkor jött volna arra egy rendôr, amikor egy fa tövét öntözöm a farkammal. Ezért elhatároztuk, hogy keresünk egy WC-t. Nem volt könnyû, ugyanis a Parkban nem találtunk. A térképeken sehol nem jelölték, ezért kimásztunk a 80. utca magasságában a keleti oldalon a 5th és Lexington Avenue-k felé vendéglátóegységet keresni. (Késôbb kiderült, hogy kb 50 méterre mentünk el egy WC mellett, de tábla nem jelölte a helyét, csak 10 méterre az ajtótól. Gratulálok!)

Találtunk luxus ékszerütletet, bútorüzletet, szmoking és estélyi üzletet, meg csomó olyan boltot, ahol pillanatok alatt el tudnám verni az éves fizetésem sokszorosát. Kéremszépen, ez itt a gazdagnegyed. A sznobok egy négyzetméterre esô száma nagyon magas, néha az arcom kapartam az utcán sétálgató, arisztokrata tartású emberek semmitmondó és bájolgó beszélgetéseitôl. Ha gazdag leszek, nem akarok sznob geci lenni. Pont.

Gyorskajáldát és WC-t csak 30-35 utcányi séta után találtunk újra, addigra a hólyagom már fejméretûre dagadt. Ezúttal elnyomtam a hosszan elnyújtott hörgéssel vegyített sóhajomat, amit olyankor (is) szoktam kiadni, amikor már nagyon feszül a hólyagom és könnyítek magamon. Visszasétáltunk a Park elejéhez, ahol megkérdeztünk egy embert, hogy hol találunk normális gyorskaját, mire ô teli szájjal mondott valamit és irányba tettük magunkat. Végül egy Subway-ben kötöttünk ki, onnan pedig teli bendôvel visszatértünk a Parkba. 50 méter után találtam a sétány mellett egy üres pénztárcát, mindössze egy jogsi és egy hitelkártya volt benne. (Meg 2 dollár, de azt lenyúltam, mivel kb 6 dollárom volt összesen. Tudom, szégyen, de pár napja meg adakoztam 10 dollárt a Battery Parkban.) Feladatként tûztem ki, hogy találjunk egy rendôrt, de csak 1 óra múltán jártunk sikerrel. Odaadtam a brifkót, de nem mondtam semmit a 2 dollárról. Próbálták leírni a nevem, majdnem sikerült. Az egyik zsaruról kiderült, hogy magyar a barátnôje, 6 éve él vele odakünn és még magyar szavakat is tudott nekünk mondani! Eddig ô volt a 3. amerikai, aki tudta hol van Budapest.

Szóval a Parkban sokat sétáltunk, henyéltünk a pázsiton, volt valami kutyaverseny is, meg van ott állatkert és a Metropolitan Museum is itt található (ide mentünk volna). Van lehetôség, bringát, csónakot, hintót bérelni, van teniszpálya, baseball pálya, minden nagyon pálya bár nem éltünk egy lehetôséggel sem. Inkább csak sétáltunk és nézelôdtünk, tök jó volt!

Állítólag nem tanácsos este/éjszaka a Parkban maradni, ezt mi sem próbáltuk ki, szürkületkor kimásztunk a téglaházak közé az E 103th Street magasságában, ez már nincs messze a Harlemtôl. Ági parázott is rendesen, bár szerintem nem volt oka rá és ez is a New York élmény része, nem?

Mire beesteledett, megéheztünk, ezért úgy döntöttünk, hogy visszatérünk a 2 napja felfedezett olasz vendéglôbe. Utolsó, amerikában elfogyasztott vacsorám életem legjobb lasagne-je volt! Teli hassal és fájó lábakkal tértünk vissza a szállásra és kezdtünk el pakolni.

Vízköpôk megint

John Lennon emlékhely

Mókusból sok volt, de feketébôl csak egy

Megnéztem volna NY legnagyobb épülô templomát, de messze volt

New York - 5. nap

Pénteken jobbára Downtown-ban mászkáltunk, később a parton. Előző nap keveset kattintottam a Nikonnal, de ezt aznap pótóltam. Megejtettem egy mini foto-túrát a Brooklyn hídra, amíg Ági rám várt a City Hall Park kertjében és élvezte a napsütést. Remélem. Egészen fantasztikusak ezek a magas építmények, építészetileg mindenképp, és fotós szempontból egyaránt. Vissza kell jönni. 5-10 év múlva... Inkább 5 :)

A nap egy részét a South Street Seaport-on töltöttük, kerestük azt a komp-ot, amely elvisz Ellis Island-re. Bár nekem nem volt hozzá sok kedvem, és netes forrásom szerint a Szabadság-szobor meglátogatása nem igazán éri meg ár-érték arányban, végül nem oly nehezen beadtam a derekam. Végülis látnivaló:) A Battery Park-ban található jegyeladónál viszont kiderült, hogy Ellis Island zárva, nem adnak el több jegyet a kompra. Csak a Szabadság szobor jöhet szóba. Ok. Evvan.

Elkompoztunk Liberty Island-re. Itt nyújtózkodik 93 méter magasba a Szabadság szobor, amely talapzat nélkül amúgy 46 méter magas, hat méterrel magasabb az Egri Minaretnél. Képzeld oda! Azt kell mondjam, marha nagy flash volt egy rézből készült óriás francia nő lábai előtt heverni:) Körbesétáltuk a szobrot, majd a Manhattan felőli oldalon leültünk a padokra. Egy panorámát akartam készíteni és mivel információink szerint 6-kor indul az utolsó komp vissza, bőven volt időnk, nem siettünk sehova. Az állvány le volt téve elém, gép beállítva, csak a tökéletes fényeket vártam, percek kérdése volt. Ekkor jött néhány egyenruhás úriamber és mosolyogva kitessékeltek a szigetről, megpróbáltam őket meggyőzni, hogy adjanak egy percet és elmegyünk, hajthatatlanok voltak. Azt mondták a komp indul és nekünk mennünk kell. Egy idő után már nem mosolyogtak, úgyhogy elindultunk és utolsóként még lőttem egy sorozatot kézből, faszán elmosódott minden, tök ideg lettem. Csak nagy nehezen nyugodtam le. A komp indulására még 15 percet kellett várni. NA, erről ennyit.

Flatiron Building

Víztartály, mindenütt ott vannak

Pihenő sirály